Forrás, 1997 (29. évfolyam, 1-12. szám)

1997 / 10-11. szám - Fodor Sándor: Csodák földje

£

négyzetméternyi helyecskéhez a kismezó'i temetőben, ahová a természet rendjét felforgató fájdalmas esemény köt - 1972 karácsony másodnapja óta. De hiszen írtam már erről is, nem ismétlem magam.

Valamit azonban sokáig nem tudtam megfogalmazni. Nem tudtam választ adni magamnak, hogy mi a legerősebb indíték, ami havonta - de legalább két havonkint hazavonz engem Csíkba, legalább annyira, mint idó'nként Magyarországra, hogy lássam kitelepült lányomat-vejemet, kiváltképpen nagyobbik — és már odakint született kisebbik unokámat.

Nos, nyilvánvalóan: hazahív a számomra annyira beszédes táj, hazavárnak az emberek. Akik számon tartanak. Akik közülük valónak tudnak. A csíksomlyói temető', Nagymamám, Szüleim sírjával.

Ezeken kívül még valami. Valami, ami csak mostanság, közel hetven éves koromban tudatosult bennem.

A csoda.

Régebbi, szüló'fólddel kapcsolatos írásaimban inkább a tájról és az emberekről szóltam, gyermekkorom kisebb-nagyobb élményeiről. Volt idő, amikor azt hittem, azért kell nekem haza-hazalátogatnom, hogy lássam Szüléimét és igyam az Edesapám-hozta friss csíksomlyói borvízből. Szüleim azonban kiköltöztek a gyönyörű csíksomlyói temetőbe és érdekes módon — hatvan éves korom táján észrevettem, hogy már a borvíz varázsa is elmúlt. Előfordul, hogy hazamegyek és egyáltalán nem iszom belőle. De - hazamegyek. Hogy kilátogassak a temetőbe. Hogy sorra járjam rokonaimat, kedves barátaimat. De mindenekfölött: Hogy valami módon újra találkozzam a csodával. Valamennyivel — vagy csak valamelyikkel. Esetleg újjal. Mert ez köt — ezek kötnek engem a legszorosabban Szülőfalumhoz.

Ne tessék valami „nagyot” várni. Olyan csodák ezek, amelyek minden ember életében adódhatnak - egyszer, de soha, senki máséval nem azonosak.

Hadd idézek közülük — kettőt. Egy olyat, amilyet általában csodának neveznek a vallásos nénikék — egyet pedig, amely egyedül számomra az.

Az elsőre - nem közvetlenül emlékszem. Nagymamám mesélte el, többször is. Nem kívánom, hogy elhiggyék, hiszen magam se nagyon tudom, mit gondoljak felőle.

Két éves koromban Nagymamám elvitt a kegytemplomba - akkor már nyugdíjas volt, sok idejét töltötte velem, segítgetett ki-kibontani nyiladozó értelmem szirmait, amihez értegetett is, hiszen negyven éven át tanító volt. A templomban, a főoltár mögött felgyalogoltunk a híres Mária szoborhoz. Nagyanyám letérdelt-imádkozott. A Szűzanya oltalmába ajánlott engem - amint mondta. Egyszercsak dübörgés támadt és oldalt, közel hozzánk gyönyörű nőalak jelent meg és - Nagymamám emlékezete szerint - mosolyogva a kezét nyújtotta felém. „Mi van ott, kérem?!” - szólt le a távoli karzatról valaki, a dörejre. Nagymamám nem válaszolt, de amikor a jelenés eltűnt, megkérdezte tőlem: „Láttál valakit?” „Igen - feleltem volna - egy szép nénit!”

Nagymamám egyébként hívő katolikus volt, de nem tartozott az okkal-ok nélkül rózsafüzért morzsolgató, csodaváró és csodalátó öregasszonyok közé. Soha ehhez hasonló történetet nem hallottam tőle, de amikor 1945. június 6-án hét hónapi katonáskodás és háborúsdi, valamint két hónapi hadifogság utáh hazakerültem - ezzel fogadott: „Tudtam, hogy hazajössz. Vigyázott rád Mária. Megígérte nekem.”

A második csoda - kilenc éves koromban történt velem. Akkoriban kaptam rá az erdőjárásra: vasárnaponkint szüleimmel, hétköznapokon pedig (kiváltképpen szünidőben) valamelyik barátommal, vagy egyedül jártam a Kis5