Forrás, 1997 (29. évfolyam, 1-12. szám)

1997 / 10-11. szám - Beke György: Tatárhalom

és a Nagysomlyó hegyét, erdeit. A nagy gyermektársaságot nem szerettem: ' mindig duhajjá vált, életveszélyesen köveket görgetett lefele a Kissomlyó meredek oldalán és teleordítozta az erdó't.

Egy alkalommal egyedül voltam. Csiperkegombát szedtem a két Somlyóhegy közötti hatalmas tisztáson-réten. A Nagysomlyó fáihoz közel bóklászgatva - egyszercsak ledermedtem: gyönyörű ó'zsuta bukkant ki az erdőből és jött, kecses léptekkel, céltudatosan, mintha üzenetet hozna - egyenesen felém. Három lépésnyire megállt és felé nyújtott kezemet szimatolgatta. Elragadtatásomban meg akartam ölelni. Amint azonban hozzáértem volna - megugrott és eltűnt a sűrűben.

Vártam én - hátha visszajön - de nem jött. Másnap-harmadnap is kikimentem, de hiába. Évek múltán is. Soha többé nem láttam. És nem hitte el nekem - az egy Édesapám kivételével - senki. Még nagymamám se. Pedig még öregen, manapság is, ha fel-felballagok a „két Somlyó közé” — ahogy odahaza mondják, mindig elmegyek az erdő széléig és várok egy kicsit, bár tudom, hogy hiába. Unokáim is tudják „hol találkozott az őzikével Bapó”. Ok is hiszik.

Tudom, ha ez az élmény nekem sokat jelentett is — másoknak esetleg semmit se mond. Pedig legalább egyszer az életben mindenkinek volt hasonló, szinte megmagyarázhatatlan találkozása Valamivel. A Visszahozhatatlannal. Mert ez a csoda. A megismételhetetlen, az egyedi, az egyetlen.

Nem mondhatom, hogy egyhangú életem volt. Azt se, hogy nem volt részem nagy örömben - és alig elviselhető fájdalomban. Világot is láttam. De bármerre vetődtem is a háború alatt és utána, egészen mostanáig, bármilyen szép, vagy megrázó élményben volt is részem, az Egyedülivel és a Visszahozhatatlannal - csak otthon, Csíksomlyón, vagy a határában, a környékén találkoztam - és találkozom időnkint azóta is, rendszerint olyankor, amikor a legkevésbé várnám.

Beke György

TATÁRHALOM

ík vidéken, még ha nem is Alföld-nagyságú, hamar elfárad a szem, lanyhul a figyelem, táj és ember belevész a szárazföldi tengerbe. Másként a tekintet felfedezné a lapály közepe táján a kiugró dombot, mint valami magányos szigetet.

Háromszék síksága - földrajzi neve szerint a Felsőháromszéki-medence - a Székelyföld legnagyobb fennsíkja, úgy 500 méter és az ég között. Szélein, három oldalon is, nyughatatlan havasok. Északra és délkeletre a Kárpátok vonulata. Egymással vetélkedő csúcsok, a Latorca-tető a maga 1775 méterével verhetetlen, de a Nagy Sándor is eléri az 1640 métert, a Nemere az 1628-at. Szemközt a Hargita ideszakadt gyermeke, a Bodoki-havas már egészen szelíd magaslat, 1195 méteren. Ölükben tartják a síkságot, ringatják, mint bölcsőben fekvő csecsemőt. A hágókon át bejáró szél altató dalt dúdol. Ezt a békés idillt úgy fél évszázadonként megszakítja a föld méhének viharzása, mikor a havasok remegni kezdenek, emlékezve vulkáni múltjukra, a síkság úgy hullámzik, mint tajtékzó tenger, templomtornyok, magas falak, épületek roskadnak össze. Eddig két földrengést értem meg, 1940 őszén, kisdiákként, mikor összeomlott lábunk alatt a Mikó Kollégium, és 1977-ben, mikor a tornyok inogtak, mint dülöngélő részegek.

6