Forrás, 1997 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1997 / 10-11. szám - Bálint Tibor: Egyszer én is harangoztam
A szülőföld lebegő teknő a bodzabokrok árnyékolta malomárok vizén és boldog sejtés, hogy az ismeretlen kanyarok, sötét hidaljak, bolgárkertek paradicsom- és mentaillatú partjai után egyszer kijutok a végtelen kék tengerre. A szülőföld három szem sárga szilva egy fekete sírkőlapon, és az a gyerekes meggyőződés, hogy miközben a kövön átmelegedett gyümölcsöt majszolom a Házsongárdi temetőben, dédnagyapáim húsából táplálkozom, akikhez lenyúlik a szilvafa gyökere. A szülőföld hársillatú szorongás, egy kép, amely fölidézi, hogy ott kuporgok a Farkas utcai vén fa lombjai között, s miközben óvatosan szedegetem a virágot, nehogy a járdán tovakocogó emberek észrevegyenek, és fölhívják rám a rendőr figyelmét, egy szépen berendezett szoba homályát kémlelem, amelyben fiatal pár ölelkezik. A szülőföld egy apró hal, amelyet a lezárt malomárok pangó vizéből halásztam ki édesanyám szakadt selyemharisnyájával, hogy aztán kannába téve átnyargaljak vele a városon, mintha meg volnék győződve,hogy a halacska hasában gyémántdarab rejlik. A szülőföld gyertyafényes viskóból kiszüremlő fohász, egy asszony suttogó hangja, aki kilenc keddi böjtöt fogadott, csak hogy előkerüljön a sárga foltos macskája. A szülőföld édes és érces harangszó, amely az aranyló galuskát ringatja a vasárnapi húslevesben. A szülőföld a katonazenekar felfújt képű trombitása, akinek ringatózó lép- kedése közben a hátába lehel a nagydobot vonszoló póniló. A szülőföld az a hely, ahol legtitkosabb és leggyötrőbb vágyam volt, hogy napokig magamban lehessek egy Chifor nevű tulajdonos szódavíztöltő-telepén, s kedvemre leihassam magam a sasszájú üvegekből felszökő életelixírrel... A szülőföld óriási hiribigomba, amelynek tetejéről látni lehet a kék párában derengő kedves várost. A szülőföld a szőke Szamos, amely egy tébolyodott pillanatában úgy rohant alá a Gyalui-havasok felől a városba, hogy a kunyhóban, amelyet elragadott, még félénken pislogott a petróleumlámpa... A szülőföld az ősi református kollégium, amelynek ablakában sápadtan izzó arccal könyököl Apáczai Csere János. A szülőföld Mátyás király csizmája, amelybe oly félénk kíváncsisággal pillantottam, akár egy vulkán kráterébe. A szülőföld nedves tornyok csillogása, eső utáni napsütés, kaporillat és Brassai Sámuel papírbillentyűzetű zongorájának halk akkordjai. A szülőföld az a város, ahol egyszer én is harangoztam a Szent Mihály- templom tornyában, csimpaszkodva a súlyos kötélbe, miközben a diadaltól kiáltozni, a félelemtől pedig jajgatni szerettem volna, hiszen néha úgy éreztem,hogy a harang fölkap, és kiröppenek a fenti keskeny ablakon, ahol a galambok közlekednek; a harangozó azonban némán és szigorúan állt mellettem, mintha biztatna: húzzad csak, fiam, húzzad, a te városodnak harangozol estére, és úgy is illenék, hogy minden itt lakó egyszer harangozzon ebben a toronyban! És azóta a szülőföld számomra halk, de folyamatos harangzúgás, amely a napfényt ringatja és az aranyló galuskákat a vasárnapi húslevesben, és a galambokat lebegteti a magasban, és a port Mátyás csizmái körül, és elmélyíti a ráncokat Apáczai arcán, de egy kis mosolyt is megrezzent rajta, és hintáztatja a Szamos szőke habjait és a hársfák lombját, és az emlékeket és az eperszínű fényképeket a falon, nagyapám és nagyanyám arcát. És a szívemet, hogy erősödjék benne a bizalom: jó volt itt élni ebben a városban, ha olykor a szorongató 3
