Forrás, 1997 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1997 / 1. szám - Olasz Sándor: Az „aszályos remény” költője (Kovács István: A tér töredékei)
Az újabb versek között viszont nagyon sok a prózavers, sőt, a sorok szokatlan tördelésével vizuális hatásokra is törekszik a költő. (Előbbire A sziklagörgetés alól felmentett Sziszifusz, utóbbira a Szalárdy János magyar krónikájának kulcsszavai lehet jellemző példa.) Kovács Istvánról szólva rendszerint megemlítik, hogy történeti érdeklődése a határon túli magyarsághoz és a közép-európai közös valósághoz tematikailag is kapcsolódó versek hosszú sorában tanulmányozható. Ez a históriai igény fiatalabb költőink és prózaírónk műveiből bizony igen gyakran eltűnik. Ez azonban korántsem jelenti, hogy bizonyos témák és módszerek fölött végleg eljárt az idő. Ma is érvényesek Ilia Mihály 1973-ban (a Tiszatáj decemberi számában) írt sorai: „Folyóiratszerkesztők mostanság egyre-másra kapják a megverselt Szervátiusz-szobrokról szóló írásokat, a másod- és harmadutánérzésből fakadó lírizáló vallomásokat a szomszédos országok magyarságának dolgairól. De ritkán kapnak olyan írást, mint Kovács István versei, melyekben ez a nemzedék történelmi felelősségtudattal (és tájékozottsággal!) szól arról, mi nékünk a történelem folyamán adatott a szétszóródásban...” 75