Forrás, 1997 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1997 / 1. szám - Fried István: Esterházy-pályarajz (Kulcsár-Szabó Ernő kismonográfiájáról)
Fried István Esterházy-pályarajz (Kulcsár Szabó Ernő kismonográfiájáról) M JL WJL a már tudni véljük: nem szatírát nem írni nehéz (bizonyos korszakokban), szatírát írni nehéz, (kiváltképp bizonyos korszakokban). Irodalmunk fejleményeit oktatói és olvasói horizontból szemrevételezve átfordítom a mondást: nem kismonográfiát nem írni nehéz, kismonográfiát írni nehéz. Persze, a kismonográfia írása azért nehéz, mert szükséglet. Olvasói, oktatási, irodalomtörténészi, irodalomelméleti. Mindig is írtak kismonográfiákat: hajdanában kisdoktori értekezéseket jelentetett meg saját költségén a doktorandusz, mivel meg kellett jelentetnie, ez előfeltétele volt a védésnek. Aztán jött a (hivatalos) átértékelések kora, amikor az elfogadott, fővonalba sorolt írók-költők nagymonográfiát kaptak („hiteles” helyről származót), kevésbé elfogadottak kisebb monográfiát (kevésbé „hiteles” helyről származót). Aztán újabb periódusban sorozatokban történt íróink-költőink bemutatása, hol képeskönyv formában, hol a Kortársaink sorozatban. S bizonyára ez így is volt rendjén, boldogabb irodalmi-irodalomtudományos mezőkön sosem vetődött föl az álkérdés: szabad-e, lehet-e még élő szerzőkről monografikus vállalkozásban (és nemcsak kritikában) megemlékezni? Vajon egy újabb mű fényében nem módosul-e az írói pálya, s így félredobható a kismonográfia? A még lezáratlan életmű szinte kortársi magyar és világirodalmi kontextusának földerítése, egyáltalában a viszonyítás lehetséges-e a kellő (?) távlat nélkül? A francia irodalomtudományra szokás hivatkozni, ahol ugyan fölvetődtek hasonló problémák (a németeknél még August Wilhelm Schlegel egységben látta a két szomszédvárrá merevedett diszciplínákat, a pozitivista korszak szétválasztotta), ám ahol éppen ezért vagy ennek ellenére bőséggel születtek olyan művek, amelyek az élő író (és irodalma) pályaszakaszát elemezték. A probléma nem is itt keresendő, hanem a műfaji tisztázatlanságban. Tudniillik az író- és a korszak-monográfiák tárgyának, arányainak, érvényességi körének meghatározhatóságában-meghatározásában. A monográfia műfaj(?)-megjelölésben ugyanis a rajz és az egyes egyként jelentéssel bíró tag, valamely egyedi, ennek révén eseti jelenségről (periódusról vagy írói pályáról) számol be a kritikus-irodalomtörténész, viszonylag szűkre szabva dolgozatának érvényességi körét, illetőleg inkább pontosabban körülírva, mellőzve (általában) a kitekintést, netán az oly jellegű vizsgálatokat, amelyek inkább az összehasonlító irodalomtudomány hatáskörébe sorolhatók. Mindenekelőtt az írói pályarajzra vállalkozó kutató kerül szembe a nehezen eldönthető dilemmával: mi is lehetne a feladata? Hiszen a pályarajz jelentheti a művek sorozatát, kronologikus, műfaji, tematikai vagy egyéb rendben, de jelentheti életrajz és műelemzés valaminő egyvelegét. Ekkor már az irodalomtörténész minduntalan fölvetődő kérdéseire kell kötetével válaszolnia, tudniillik arra, hogy az írói életrajzból (amelyre az olvasó és a megtanulható anyagra vágyó diák egyként kíváncsi) mi kerüljön a műelemzések elé, mellé, után, közé (egyáltalában hova?), mi legyen az arányuk, és azt minden76
