Forrás, 1997 (29. évfolyam, 1-12. szám)

1997 / 8. szám - Gion Nándor: Ez a nap a miénk (regény - XI-XII. rész)

pártkönyvecskéinket mutogattuk nekik. A nagy zűrzavarban azonban a szovjet elvtársak nem értették a szavainkat. Marhavagonba tuszkoltak és vonattal vittek bennünket valahová. Napokig utaztunk és sokat vesztegeltünk a nyílt pályákon. Nem tudtuk, hogy merre járunk. Péter rosszul lett, vért hányt. A temesvári vasútállomáson halt meg. Mások is meghaltak. Nekem sikerült kijutnom a vagonból, már Szegeden vagyok. Találkoztam egy jószívű asszonnyal, aki megígérte, hogy a levelet átviszi a határon és eljuttatja Önhöz. Nagyon szerettem az öccsét, jó elvtárs volt és végzetes tévedés áldozata lett.

Osztozom az Ön fájdalmában.

Limperger Jenó'

Istenem, hogy mi mekkora barmok vagyunk!”

Gyakorlott kezű ember írta a levelet, a sebtében odavetett betűk is olvashatók voltak, Rézi csukladozva zokogott miattuk. Hagytam, hogy kibó'gje magát. Legalább egy órán át sírt, elóhb hangosan, aztán halkabban, aztán elcsöndesedett. Visszajött a konyhába, szemei vörösek voltak, és majdnem leragadtak a sok sírástól, de az arca kisimult, a bőre már nem feszült a csontjaira, és kissé elcsukló hangon is higgadtan beszélt.

— El kellett siratnom azt a kis vörös, szepló's gyereket, akiről a szomszéd fiúk azt mondták, hogy olyan, mint egy majom. A kocsiban tologattam a Szívnél, a fiúk megnézték, és azt mondták, hogy olyan csúnya, mint egy majom. Nagyon megvertem azokat a fiúkat. Később is megvertem mindenkit, aki kicsúfolta.

— Szép, derék embert neveltél belőle.

— Nagy majom maradt örök életére. Gyerekkori csúnyaságát kinó'tte, az esze is jól vágott, mégis valami baj volt a fejében. Nagy majomként pusztult el.

— Egy egész hadsereg ellen nem védhetted meg. Végzetes tévedés áldozata lett, ezt írja Limperger Jenó', akivel meg akarta menteni Magyarországot. Hát, ez sajnos nem sikerült nekik.

Rézi eddig állva beszélt hozzám, vagy inkább magának, most leült, az orrára tette a szemüvegét, és ettől valahogy kezdett megkeményedni, olyan lett, mint régebben mindig, mint amilyennek megszoktam, és már úgy is beszélt.

— Nem engedem, hogy kiirtsák a családomat. Péter meghalt, Stefiről semmit sem tudunk, rajta nem segíthetek, Bözsiéket azonban megmenthetem.

— Már megmentetted őket.

— Kiszöktetem őket a táborból.

— Őrültség. Ha elkapnak benneteket...

— Nem kapnak el. Kiismertem ott mindent. Éjszakánként úgy járkálok Ókéren, mint az udvarunkban.

— így is veszélyes lehet.

— Sokkal veszélyesebb, ha a táborban maradnak. A verem szinte teljesen kiürült, nem tudok élelmet vinni nekik. Ismét lesoványodnak és legyengülnek. Sokan meghaltak ott. Meg aztán... Elza már nem kislány. A katonák nagyon nézegetik. Félek, hogy erőszakoskodni fognak vele.

49