Forrás, 1997 (29. évfolyam, 1-12. szám)

1997 / 8. szám - Gion Nándor: Ez a nap a miénk (regény - XI-XII. rész)

meg felkészültem rá, hogy elkapom a kezét, ha az ollóért nyúlna. De egyelőre csak nézte az ollót, éles hangon megkérdezte Paulinától:

— Egyedül jöttél?

— Igen... egyedül — mondta rémülten Paulina.

— Istvánkát nem hoztad magaddal?

Paulinának lángolni kezdett az arca, alig tudott beszélni, már ő is csak az ollót nézte.

— A szüleimtől jövök... Tavankútról. Levelet hoztam magának.

— Nekem?

Paulina a kebléhez kapott, bunyevác mintás melleséből gyűrött borítékot vett elő, reszketve átnyújtotta Rézinek.

Rézi feltette szemüvegét, feltépte a borítékot, kis papírszeletet rázott ki belőle. Gyorsan elolvasta a levelet és az arca egy pillanat alatt ijesztően megváltozott. A bőre annyira megfeszült az arcán, hogy azt hittem, mindjárt szétreped a homlokán és az álián. Az áttetszővé vált feszes bőr alatt szinte látszottak a csontok. A szája olyan keskeny lett, mintha vékony tintaceruzával húzták volna az álla fölé egyetlen vonással, és az a sötétlila vonal alig mozdult, amikor megszólalt.

— Ki adta neked ezt a levelet?

— Egy tavankúti asszony - mondta Paulina és mindkét kezét a keblére szorította, mint aki a szívét védi. - Most Horgoson él. Vagyis egy tanyán Horgos közelében.

— Mi a neve?

— Sztipics Marica. De mindenki Marica grófnőnek hívja. Tudta, hogy Szenttamásra jöttem férjhez...

— Hogy került hozzá a levél?

— Szegeden adta neki egy ember. Marica grófnő gyakran átjár a határon. Ismeri az utakat. Embereket szöktet át rajta.

— Embereket szöktet át a határon?

— Igen.

— Pénzért?

— Pénzért vagy aranyért.

— Hogyan találhatnám meg?

— Arrafelé mindenki megmondja, hogy hol lakik a Marica grófnő.

— Köszönöm, hogy elhoztad a levelet - mondta keskeny, összeszorított szájjal és fakó hangon Rézi.

Paulina szinte lábujjhegyen ment ki, nagyon vigyázva csukta be az ajtót maga mögött. Rézi hosszasan nézett az ajtóra, és később azt mondta:

— Gyűlölöm ezt a kis lotyót.

Letette szemüvegét az asztalra, a levelet a kezembe nyomta, átment a szobába, és ott előtört belőle a sírás. Hangosan zokogott, néha kiáltozott is, mint a siratóasszonyok virrasztáskor és temetéskor.

Megnéztem a levelet. Sietős betűkkel íródott.

„Tisztelt Gallai Istvánné!

Keveházi Péter elvtársam megkért, hogy értesítsem Ont sorsának alakulásáról. Nagyon-nagyon szomorú hírt kell közölnöm. Péter meghalt. Még szomorúbb, hogy halála az örömteli felszabadulás után következett be. Budapest ostromát túléltük, ujjongva fogadtuk a Vörös Hadsereg katonáit,

48