Forrás, 1997 (29. évfolyam, 1-12. szám)

1997 / 8. szám - Gion Nándor: Ez a nap a miénk (regény - XI-XII. rész)

— Fejezd be ezt az asszonyi locsogást — váltott egyszerre ingerült, parancsoló hangra Mudrinszki Ozren. - Hasznosítsd magad. Menj innen és fáslizd be annak a jajgató cigánynak a tökeit.

— Egyszer még nagyon megbánod a jószívűségedet - mondta Milinov Jelka, de azért engedelmesen elment Karába Janit ápolni.

— Gyerünk a friss levegőre — mondta Mudrinszki Ozren, és kivezetett a díszteremből, meg a községházáról is. Az utcán még annyit mondott: - Isz- kolj gyorsan haza. Előbb azonban az apósodhoz menj, és köszönd meg neki az életedet.

Ezzel véget ért a Kis Kőműves mondókája a háborúról és a szenttamási községházáról. Nem beszéltettem tovább. Ültünk egymással szemben, az asztalra könyököltünk, nagyon sokáig hallgattunk. Rézi a hátam mögött állt, vejünk reszkető beszéde alatt nem mozdult és meg sem pisszent, a hallgatásnak azután mégis ő vetett véget.

— Nem szenvedett sokat.

— Kicsoda? — kérdezte álmosan és nagyon kimerültén a Kis Kőműves.

— Török Adám.

— Nem... Nem szenvedett sokat. Kénytelenek voltak gyorsan agyonlőni, és gyorsan elfolyt a vére. Úristen, hogy mennyi vére volt annak az embernek. Én meg rettentően fáztam akkor.

— Már a pokolban szenved — mondta Rézi.

— Lehet, hogy a pokol nem is olyan rossz hely - mondtam. — Ott sosem fáznak az emberek... Összetalálkoznak a régi barátok és ismerősök, és a végtelenségig mesélhetnek egymásnak az életről. És bizonyára sok mindennel el lehet még foglalatoskodni abban a nagy melegben. Biztos vagyok benne, hogy a pokol nem unalmas hely. Meg aztán ügyes beszéddel az ördöggel is szót lehet érteni.

A Kis Kőművesnek világoskék szemei voltak, a későbbiekben mindig fájlalta, hogy a fiai nem az ő kék szemeit, hanem lányom révén az én barna szemeimet örökölték, most fátyolosán nézett rám kialvatlan véreres kék szemeivel, mintha a vörös ördögöt látná, és majdnem sírva mondta:

— Rettenetesen éhes vagyok. Soha életemben nem voltam még ilyen éhes.

Nehezen tudott végleg kikászmálódni a rémületből, nem edzette meg eléggé a háború. Megint nyugodtan kellett beszélnem.

— Én is ennék valamit.

Rézi, aki eddig úgy állt a hátam mögött, mint a kőszobor, hirtelen megmozdult, és mint máskor egész életében, sebesen kezdett tüsténkedni. Kenyeret szelt, szalonnát sütött, szinte pillanatok alatt az asztalra tette, ettünk mind a hárman, mi ketten Rézivei lassan ettünk, ahogy illik, a Kis Kőműves kezdetben úgy falt, mint a halálra éhezett farkas télidőben, aztán ő is lassított és evés közben már félig-meddig emberien tudtunk beszélgetni.

— Végre érzem, hogy életben maradtam — mondta jóllakottan szuszogva Gion Mátyás. - Száz éve nem ettem fehér kenyeret és sült szalonnát. A községházán azt pusmogták, hogy minden német házat kifosztottak és minden magyar házat kisöpörtek. Hogyhogy maguknál még van fehér kenyér és szalonna?

41