Forrás, 1997 (29. évfolyam, 1-12. szám)

1997 / 8. szám - Tornai József: Isten története (esszé)

sza több erkölcsi védelmet és jogos fölháborodást válthat ki, mint akárhány intelligens felnőtt csimpánz élve-boncolása! Hallottam jóravaló liberális tudósokat, akiknek nem állt szándékában ténylegesen fölvágni élő csimpánzokat, mégis szenvedélyesen védelmezték a jogukat erre, ha úgy döntenének, anélkül, hogy a törvénnyel összeütközésbe kerülnének. Az ilyen emberek gyakran az emberi jogoknak már a legkisebb megsértésétől is berzenkednek. Az ilyen kettős mércével azért tudunk együttélni, mert az emberek és csimpánzok köztes esetei mind kimúltak az élők sorából... Az emberek és csimpánzok utolsó közös őse talán 5 millió évnél nem régebben élt, határozottan újabb korban, mint a csimpánzok és az orángutánok közös őse, és talán 30 millió évvel később, mint a csimpánzok és a többi nem emberszabású majmok őse. A csimpánzokkal génjeink több mint 90%-a közös.”

Nagyon hálás vagyok Mr . Dawkinsnak ezért a kifejezésért: „faji elfogultság”, de méginkább az ehhez fűzött érveiért. Beleborzongok, mekkora szenvedést okoznak az „emberiség üdvéért” dolgozó tudósok egy lassan halálra kínzott állatnak! Eddig mindig csak azon sajnálkoztam, a keresztény gondolkozás tagadja, hogy az állatoknak és növényeknek a mienkhez hasonló örök lelkűk van. Ezért szabad prédák számunkra. Az indiai fölfogás más: eszerint minden élőlényt szeretni kell, az átman mindenben jelen van. Ez a „tat tvám ászi” elve. Mi európaiak tehát kétszeresen is bűnt követünk el más élőlények ellen: nem vesszük tudomásul a közös ősöket, a leszármazás törvényét és az „all-loving”, a mindent-szeretés parancsoló etikáját. Végtére is föl kell ébrednünk ártatlanságunkból: mindegy, hogy az élőlények ellen elkövetett vétkeinket a természettudomány vagy az isten-megkövetelte tudás fényében ismerjük be, és teszünk meg mindent a jóvátételre.

***

Történet, történelem, mítosz. Ha a valóság megismerésére tett kísérletnek ezt a háromféle módját (a többi sokféle mód közül!) nem fogalomnak, hanem kategóriának vesszük, nyilvánvalónak látszik, hogy az első a legszűkebb és a harmadik a legtágabb kategória. Például ha csak azt nézzük, hogy a bennük elmondott eseményeket mennyire lehet vitatni vagy sem. Azt, hogy egy szerelmespár lemarad a balatoni hajóról és emiatt egymást vádolva ösz- szevesznek, tönkretéve a nyaralásukat, szinte minden részletében kérdésessé tehetjük, hiszen mindkét fél a maga indulatai szerint meséli el a botrányt (Lásd A vihar kapujában című japán filmet!) De hogy 1956. november 4-én az oroszok tankjai megkezdték a magyar forradalom leverését, azt legföljebb a nyelvpolitika eszközeivel lehet kétségbe vonni. A meglepő az, hogy mondjuk, az Emese álmában, a Bűnbesés vagy a Prométheusz mítoszában elmondottakat nincs módunk elhinni vagy nem elhinni. Furcsa, ugye? Az emberiség őstudásának e szájról szájra továbbadott, majd írásban hagyományozott „valósága” megtámadhatatlanabb, mint a szubjektiven vagy tudományosan, de mégis megtapasztalt tények. Mert mélyebben és gazdagabban, sokértelműbben merít abból a valamiből, amit valóságnak, sőt igazságnak szoktunk föltüntetni.

Ez egyáltalán nem jelenti a mítosz abszolút győzelmét a történet vagy a történelem fölött. A történet — és most maradok ennél a szónál, hiszen a tör27