Forrás, 1997 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1997 / 8. szám - Tornai József: Isten története (esszé)
ténelem is csak történet — szerepe egészen más, mint a jelentés vagy a lényeg. A történet fordulatai, véletlenei, meglepetései olyan vonásait tárják föl a valóságnak, amelyek egyébként ismeretlenek maradnának. Ez az oka annak, hogy a regény a legkomplexebb irodalmi műfaj, s ha valóban sikerült volna kiiktatni belőle az elbeszélés izgalmát, amint a francia nouveau roman próbálta, biztosan nem létezhetne tovább. Azt akarom mondani, hogy van a dolgoknak egy törvényszerű (talán logikailag értelmezhető) meg egy eseményszerű oldala s a kettő nem cserélhető föl egymással. Lehet, hogy végső fokon hasonlítanak vagy néha azonosak is, de azért eltéveszthetetlenül más megjelenési formái a valóságnak. Más kategóriák. Éppúgy, mint az úgynevezett anyag és szellem kategóriái. Egyiket sem szabad szubsztanciának tekinteni. Csak gondolkozásunk fölfogókereteinek: kategóriáknak. Lehet, hogy valamilyen szinten azonosak. A mi szintünkön elkülönülnek. Az emberi gondolkozás évezredek óta foglalkozik ezzel az ellentéttel. Idealizmus, materializmus, monizmus így jött létre. Nem lehet eltörölni egyiket sem. Összekapcsolni igen: az analógiás gondolkozással. Ez lehet átjárás szellem és anyag között. Mert a kettő csupán „hasonlít” egymásra. Ez az alapja teológiának, költészetnek, esztétikának. Ilyenformán a történet is hordozza valamiképp a lényeget, a törvényt, az elméleti részt, de mindig különbözik is tőle. Más egy nép története, történelme és más a jelleme, alkata; más egy költő műve és más az életrajza; sőt más egy festmény, egy szimfónia vagy egy könyv önmagában és más a története. De hozzátartozik a kép egészéhez. Sokkal fokozottabban érvényes ez a mítoszokra: ezekben majdnem teljes mértékben jelen van az, amit nagyjából misztikus belátásnak vagy misztikus víziónak, élménynek nevezhetünk. Esetleg álomlátásnak, amilyen eseményről az Emese-féle eredet-mítoszunk is beszél. A lélektan archetipikusoknak hívja az ezekben tapasztalt képeket, formákat, történéseket. A legmélyebben és a legvalóságosabban ezekben rajzodólik ki az ember helye a kozmoszban vagy a kozmoszon túl. Nincs különbség a fiktív és a valóságos történet között. *** A Szarvasvadász és a „tat tvam aszi”. A híres amerikai film évtizedek után. Az utolsó képsorokról: mindjárt Flaubert szarvasbikája az Irgalmas Szent Julián legendájából. A kontraszt: ott Julián lemészárolja a szarvasokat, az ünőt a borjával, majd, miután az megátkozta, hogy bűnéért megöli apját-anyját is, végez a hatalmas, tizenhat ágú agancsát magasba emelő bikával. Itt Michael, a Szarvasvadász, aki a film elején még gondolkozás nélkül lelövi a sziklán álló bikát, a vietnámi fogság és menekülés poklai után már nem öli meg a tiszta célpontot nyújtó, gyönyörű állatot. Julián: a démonoktól megszállt tömeggyilkos. Michael: az élet misztikus tiszteletére ébredt lélek. Csak most, a második látásra veszem észre, hogy a film ezt mondja. A bika olyan szent tisztaságban áll a vadász fölött: ő győz, de nem is csak ő, hanem az, amit jelképez. A Szent Bonaventura-i tanítást, hogy minden lény, dolog isten kezeírása, belőle kell kibetűzni a Teremtőt. A Szarvasvadász tehát úgy veszít, hogy győz. Persze, győzelme csak annak tudatában félelmetes, drámai diadal (a 28
