Forrás, 1997 (29. évfolyam, 1-12. szám)

1997 / 8. szám - Tornai József: Isten története (esszé)

nánk, pulzált, kilépett önköréből, álmodott, teremtett: tér keletkezett és idő, megjelent egy részben hozzá hasonló szellemi lény, az ember. A semmi tökéletesen harmonikus volt; ez az összhang, boldogság, szentség csak darabokban, nyomokban maradt meg. Most már létrejövés éppúgy van, mint rombolás, pusztulás, születés éppúgy, mint halál, öröm és gyönyör, mint csalódás és szenvedés. Isten kettészakadt, tehát, minden kettős vagy hármas lett. A világ szellem és anyag, az idő múlt, jelen, jövő, az ember test, lélek, szellem, a lét abszolút és relatív, az etika jó és rossz metafizikai ellentéte. Minden mozdulatlan volt, most minden mozog: van evolúció, van fejlődés, van történelem. A Biblia azt mondja: „És az Ige testté lön”. Mi azt látjuk: a Semmi alakot öltött, elindítva egy számunkra végzetes, s ami félelmetesebb: beláthatatlan dráma fölvonásait.

A teológusok Szent Ágoston óta nem tudnak elfogadható választ adni arra: honnan a világban a rossz, ha az isten jó (summum bonum)? Vannak, akik azt vallják: a világot nem isten, hanem az ördög, a sátán teremtette. Mások, például a manicheusok szerint két úr küzd egymással a világ uralmáért: isten és a sátán. Ez a magyarázat misztikus nyelvezettel ugyanazt mondja, amit tapasztalatunk tanúsít: káosz, zűrzavar, harc, konfliktus a mindenség, a természet, a föld, a történelem, az egyes ember élete. Az isten a teremtéssel belebonyolódott valamibe, amiből nincs visszaút a számára. Évezredeken át úgy látszott, mintha ismerné a maga célját, s abban nekünk is részt kell vállalnunk. A vallások ma is beszélnek istennek erról az üzenetéről, arról, hogy meg kell tisztulnia minden embernek s így visszatalálni hozzá. Ezt mondta Jézus is, amikor a világvégéről s a bűnbánatról, megbocsájtásról beszélt. Efféle folyamatnak azonban semmi jele, inkább az apokalipszis szabadult el a mi századunkra. Istennek nehezebb lett a dolga: mintha a nagy világtörvény, a moralitás alapjai is meginogtak volna. A népek már alig-alig tudják s akarják(!) megkülönböztetni a jót a rossztól.

Márpedig amilyen mértékben csökken az ember jó és rossz megítélési képessége, annyival kisebb lesz metafizikai érzékenysége, vagyis az istennel való kapcsolata.

Ezért kell visszaállítanunk erkölcsi törvénytábláinkat. Ennek ma aligha van más módja, mint isten saját történetének föltételezett leírása. Ez a kiindulópontja annak, hogy mint szellemi lények ne föltétien urunknak, hanem, mondjuk úgy, idősebb testvérünknek tekintsük. Ezzel visszatérünk a kezdetekhez. Baudelaire azt mondja, hogy ha a teremtés isten kettéválása, akkor a világ a teremtő bukása. Létrejön az egyetemes meg az egyedi ellentéte és minden különbözés, amely a létnek éppúgy áldása, mint átka. A nagy kérdőjel, hogy tudniillik, melyik az igazán létező valóság a kettő közül? Vagy egyik sem az? A válaszok szerint alakulnak ki az eltérő, valahogyan azonban egyező isten-történetek, illetve teológiák és ontológiák. Az mindegyikben közös, hogy az Egyet, az Abszolútat meg kell találni. Vagy ami még radikálisabb: vissza kell állítani a szétszakadt, törtté vált Alkotó egységét, egész számát. Azt az állapotot, amely az időt, dolgokat megelőzte, a hinduk Rigvédája így mondja el:

Fekete volt minden, mint mikor éj van,

az idő csak készülő óceán volt;

25