Forrás, 1997 (29. évfolyam, 1-12. szám)

1997 / 8. szám - Tornai József: Isten története (esszé)

Azelőttbe. A valóságban erre már nincs mód. Maradtak a szerelmek, a nők, a szexualitás. Mit mondott Baudelaire? „A modern nagyváros veszedelmesebb vadon, mint a dzsungel.” S a modern nő? Az aztán a vadonerdő! S mégis vissza akartam s tudtam oda térni. Szerelemben. Ez az a sors, amit nem lehet megérteni, dekódolni vagy elkerülni. A Hívó Hang, A vadon szava. A magyarázat, miért tetszett mindig annyira, hogy Buck visszaszökik a természetbe, miután a gazdája meghalt.

Az én szerelmeim is: visszatérések, ha nem is a paradicsomba, ahogy eddig gondoltam, bár ez is beleérthető, dzsungelek, veszedelmek, amelyekben „könnyű” mindent és mindenkit elveszíteni. Természeti lény mivoltom így kényszerített rá, hogy az eredendő, animális állapot hívásának engedelmeskedjek. Ötven évvel ezelőtti versemben tisztán meghatároztam ezt a helyzetet, ha nem is tudtam, miről beszélek:

Villámcsapás a fagyon át: otthagyod az apád-anyád.

Azóta tart. Visszatérés egy helyben. A tudatalatti győztes démonai. A beteges ragaszkodás démonai. Ma már tudom, mit használt, mit ártott ez a „passionate detachment” - egy életre. Versek és elveszített nők. A vadon felől még mindig hallatszik „farkastestvér” üvöltése. Nincs választásom. Néha azt hittem van. Ezek az alkalmak voltak moralitásom pillanatai. A többi erdő, préri, folyópartok, dombok, egy szép női száj, kézmozdulat, hosszan elnyúló fehér test a fűben.

A Biblia sugallata olyan erős: mindnyájan valamilyen szelíd bukolikus kertre gondolunk, amikor a paradicsomra. Békésen egymás mellett heveré- sző bárányokra, őzekre és tigrisekre, oroszlánokra (igaz, aztán jött a kígyó, akire minden gonoszságot áthárítottunk!). Pedig az éden éppolyan, „struggle for life”-ot folytató vadon volt, mint az indiai vagy a dél-amerikai dzsungelek, kanadai síkságok meg a Sziklás-hegység. Elég későn, de tudom magamból.

***

A szent helyek. Ki tudja, hányadszor járok megint Kiskőrösön. Ugyanaz a nádfödeles parasztház, rendben tartva. Bent néhány tárgy, kép, öreg gondnokasszony. Véletlenül kérdezem: évente hányán látogatnak ide, Petőfi szülőházába? „Hetven-nyolcvanezeren, magyarok, külföldiek.”

Miért jön ide ennyi ember egy Duna-Tisza-közi kisvárosba, Budapesttől is messzire? Mert itt egy nagy költő született, nagy lélek, nagy szellemiség. Születési helye szimbolikus, metafizikai jel. A halhatatlanság jelölte meg. Sok ilyen szent helye van a földnek: mindegyik ugyanezért megáldott. Az emberek azért zarándokolnak el Petőfi vagy más nagy, szakrális személyérintette helyre, mert valami, amiről nem tudják pontosan, mi, odavonzza őket. Mindnyájan halhatatlanságra vágyunk. Ez isteni örökség. Odamegyünk: hátha. Hátha közvetlenül is találkozunk azzal a halhatatlansággal, amely a műben már ismerős lett. Némelykor nem történik semmi. Máskor hirtelen fény lobban föl. Csöndben, csak magunk látjuk, egyedül vakulunk

23