Forrás, 1997 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1997 / 8. szám - Tornai József: Isten története (esszé)
pomorf képét. Egyébként teljesen önkényes teológia, hogy Jézus „az én Atyám”-nak hívja istent. Isten semmiképpen sem emberszerű, emberszabású. Egy közös van bennünk: az egyetemes szellem, a Világiélek. De akkor minek arról beszélni, hogy isten az én atyám, vagy a mi atyánk (pater noster)? Vagy univerzálisak a szellem dolgai vagy nem szellemiek. Harmadik út, babona, hiedelem. Bár lehet szép, újszerű. Igaz: csak parabolaként. Másként hivalkodásnak hat. „Én az Atya fia vagyok, te nem vagy az.” Ennek nincs értelme, mikor még azt se tudjuk, és nem is fogjuk tudni, isten személyes vagy személytelen centruma-e a mindenségnek? És: van-e centruma? *** Desdemona és Othello. Filmen nemrég, és most Verdi operájában. Nem először élem meg, hogy mindkettőjüket áldozatnak lássam. De kinek-minek az áldozatai? Az a „viktimizálásnak” nevezett modern lélektan dolgozik itt, mely az ősi emberáldozatoktól, az azték szív-kitépéseken át Kőmíves Kelemen mítoszáig, a templomi oltárra tett tulipánokig, a májusi ájtatosságok orgonacsokor-hekatombáiig húzódik? Az élet áldozat? A szerelem áldozat? Az alkotás áldozat? Ki és mi követeli ezt tőlünk? Othello, a gyilkos férj éppúgy áldozat, mint a hűséges, ártatlan feleség, Desdemona? A katarzis, amely ezúttal is megráz, megint az „erkölcsi győzelem — fizikai vereség” gyötrelmes, primordiális ismétlődésének és kikerülhe- tetlenségének fölismeréséből ered. Csakhogy Desdemona makulátlanul megy az égbe a nászi ágyról, mely hirtelen áldozati oltárrá növekszik a zene hatalmából, Othello bűne megbocsájthatatlan. 0 erkölcsileg sem emelkedik az emberiség pusztító szakadékai, pokoli bugyrai fölé. Olyan nagy különbség ez kettejük között, amit még Verdi zsenialitása sem tud feledtetni! *** Nemzet: paradoxon. Gondolkoztatok már azon: isten nem teremtett csak embert? Se németet, se oroszt, se románt, se zsidót, se magyart, se a többi ezer fajtát. Vagyis a nemzet olyasmi: kicsúszott a lét isten alkotó kezéből. Azonban ilyenformán a fajták, nemzetek különléte nem is isteni. Legföljebb: törzsi-isteni. Magyar ember, német francia, spanyol, szerb, szlovák ember: paradox lét. Egy létező egy nem-létezővel együtt. De együtt van, hogy áskálódjon egyik nem-lét a másik nem-lét ellen. És áskálódik, gyűlölködik, háborúzik, s bizonyítja: ő létezik, ő érték, a másik nem-létezik, nem-érték. Mindegyik nemzet rossz már attól a perctől kezdve, hogy isten tervének képéből, a homo sapienséből kilépett. Mindegy: miben, hogyan rossz, mert elzárja az egyetemes ember útját. Gondolkoztatok már azon: isten homo universalis-t képzelt el? Az eredendő bűn, hogy ilyen nincs, csak rasszok vannak, csak fajták, etnikumok, nemzetek. Isten azt kérdezi a történelmi időben: „Hol vagy, Adám?” S mit azt feleljük: „Itt a magyar, a svéd, a finn, a hottentotta, a kí17
