Forrás, 1997 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1997 / 8. szám - Tornai József: Isten története (esszé)
nai, a grúz, a mongol, az indián, a szingaléz, a fülöpszigeteki Ádám!” „Aber ist das eine Antwort?” Enni a Tudás Fájáról, annyi, mint ráébredni, rákényszerülni a különbségek ismeretére — és elkárhozni. Ilyen vagy olyan fajta ember: ez szakadék a létben. *** Az állatok ártatlansága: a nem-tudás. Vannak különféle állat-, madár- és rovarfajták. De nem tudnak róla, csak érzékelik, vagyis nincsenek különbözések az állatok számára. A különbözés lent marad a tudat alatt. Az állatok benne maradnak isten terveiben, isten kertjében. Irigyeljük őket, mert ott nyújtózkodhatnak a paradicsomban, honnan a tudás fájának gyümölcse, minket „kimérgezett”. Megmérgezett állat: ember. Nincs orvossága, csak történelme, mely most a vége felé közeledik. Az az eseménysor történelem, melynek kezdete- vége van. A mienk a tudással kezdődött, és csak az istenbe való visszaszüle- tésben érhet valóban véget. Addig lét-nem-lét: gyönyör-gyötrelem ide-oda vágódása. íme: az ember: szellem és féreg. Isten- és ördög-vágy. Ünnepelj, elrontott fajom! *** Csak három. A XIX. században, amikor végessé vált az úttévesztésünk, csak hárman tudták, érezték, sejtették meg ezt: Blake, Baudelaire, Vörösmarty. Közülük is a mi Vörösmartynk a legvilágosabban. Ha nem magyarul írt volna! De nem: akkor se veszi észre senki, miről beszél. Az emberek, az Előszó, A vén cigány. Ezek közül is A vén cigány a legkétségbeesettebben és félreérthetetlenebbül. Pedig még gesztust is tesz: „Lesz még egyszer ünnep a világon!” Mikor? „Majd, ha kifárad a vész haragja”. Mintha nem tudta volna a szerencsétlen szifiliszes, alkoholista, agylágyulásos lángelme, hogy a vésznek az a haragja, amiről ő tud, nem fáradhat ki, mert az magának a kozmosznak a fölfordulása, őrülete, melyet nem foghat föl emberi elme. O azonban tudomást szerez róla elborulása és ember-szerelme nappali álmában. És ki tudja mondani. Olyan nagy próféta: ki tudja kiáltani. De nem hallgat rá senki. A Rousseau-kat, Shelley-ket, Petőfiket, Whitmaneket: a hívő- gyanútlanokat hallják meg: az ember végsőkig tökéletesíthető. Túl az óperencián boldogok leszünk! Már csak egy-két ugrás: és a tudomány, a szabadság és a technikai újdonságok paradicsomi állapotba visznek. Ettől zeng a XIX. század: haladás, fejlődés, fölfedezések, örökbéke, gondtalan, végtelen ünnep a jövőnk. „Az ember születésétől fogva jó.” Rousseau e gyermeki evangéliuma mindenkit elvakított. Azt hisszük el, amit szeretnénk. Megfeledkeztek arról: kik vagyunk, honnan jöttünk s hogy nem tudhatjuk, hova megyünk. Az a három tudta. Vörösmarty a legkegyetlenebbül: „Az ember fáj a földnek.” Azt hiszitek, ez még költészet? 18
