Forrás, 1997 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1997 / 7. szám - Balekok voltunk mindahányan (Kozma Huba István beszélgetése Konecsni Györgynével)
- Ukránt?- Nem hallott róla? Az egy borzalmas betegség. Nemcsak én éltem azokban az időkben, és mégis mindenki elfelejti ezeket a rettenetes dolgokat. Irtózatos hasmenéssel járó betegség ez, nagyon sokan belepusztultak. Kitanultam a hosz- szas keresgélés alatt, hogy nem szabad toprongynak maszkíroznia egy nőnek magát, mert akkor semmibe sem veszik az oroszok, de kicicerézkedni sem volt szabad, mert akkor más jellegű kellemetlenségei lehettek a nőknek. Szolidan, de jól kellett felöltözni. Jártam a Budai Kapitányságon is, ott egy csinos szőke orosz nő elismerően nézett végig, elegánsnak talált. Sopronban a háziak, ahol éjszakára megszálltam, azt tanácsolták, hogy korán reggel menjek ki Sopronkőhidára, mert olyankor az oroszok még alszanak. Napközben gyakran összefogdosták a nőket krumplit hámozni.- Apor Vilmos püspököt is azért ölték meg az oroszok, mert védelmébe vette a krumplihámozókat.- Igen, igen. Millió történet van erről, s látja, ezekről sehol sem esik szó. Fehér blúzt vettem fel, hogy szolid legyek. Elértem a börtönhöz. Egy kis kapu volt ott, előttem két rongyosnak öltözött nőszemély állt, de őket elzavarták, velem szóba álltak. Azt mondták, hogy jó, majd kihívják az uramat beszélgetni. Ki is hozták. Menjünk el, beszélgessünk - mondták. Estig voltam ott, akkor aztán huszonöt zsidó és egy jugoszláviai társaságában kiengedték őket. Tartottak egy beszédet, hogy ami itt történt, arról nem szabad beszélni, és azután gyalog elindultunk kísérettel nyugat felé. Sopronban azonban rábeszéltem az oroszok vezetőjét, hogy ne kísérjenek minket, elmegyünk egyedül. Rövid kérlelés után ebbe beleegyezett és a népes társaság nekem hálálkodott, hogy kiszabadítottam őket az orosz koncentrációs táborból. Ez 1945 májusában volt.- Ezzel vége is lett a megpróbáltatásoknak?- Hogy milyen kalandos, veszélyes úton kerültünk haza, az megint csak hosszú történet, de csak hazaértünk. Itthon az igazolások során engem nem akartak igazolni, mert azt mondták, hogy mivel nem jelentkeztem, bujkáló vagyok. Eszembe jutott ott az igazolóbizottság előtt, hogy amikor az uramat elvitték, mi ott a Zivatar utcában zsidókat fogadtunk be, és amikor jöttek az oroszok, az egyik zsidó orvos - aki tudta, hogy grafikus vagyok - beajánlott az oroszokhoz szakmunkára, elcsaklizott páncélosok rendszámait kellett átfestenem. Nem azt mondtam hát a bizottságnak, hogy az uramat kerestem, hanem azt, hogy szovjet tankokat rendszámoztam. Azonnal igazoltak.- Magyarország történetének talán egyik legmozgalmasabb és legreménytelje- sebb korszaka volt az 1945-48 közötti idó'szak.- így volt valóban, de irtózatosan becsapták az embereket, minket is. Az uram először az Iparművészeti Főiskolán tanított, s onnan is kivezényelték a növendékeket, tanárokat romeltakarításhoz. Az uram el is ment, de egyetlen tanártársával sem találkozott. Délfelé a nemrég kinevezett igazgató megjelent. - Miért jöttél el, neked nem kellett volna! — mondja. — De hát ti mondtátok! — Hát csak mondtuk. így ment. Képmutatók voltak. Mikor a Rákosi-portrék festésére rendelték ki az uramat Kisfaludy Strobllal, betoltak oda abba a hatalmas irodába - mert munka közben kellett ábrázolni a nagy Vezért - valami kis szolid ebédfélét, közben tejszínfolyamok meg csokoládéhegyek özönlöttek a pártszékházba. Az egyik ismerősöm felveszi például abban az időben a telefonkagylót és még mielőtt mondaná, hogy kicsoda-micsoda, hallja ám, hogy ennyi meg ennyi tojás, tejszín, kolbász érkezik és ekkor meg ekkor lesz szállítva. De közben észbekaphatott a telefonáló, mert megkérdezte: Hát nem maga az?! - Nem. — 94
