Forrás, 1997 (29. évfolyam, 1-12. szám)

1997 / 7. szám - Vekerdi László: "A teljesség igénye nélkül" (Szekér Endre: Buda Ferenc)

Buda Ferenc vallomását, és ez a prózaverse látott napvilágot a Forrás 1969 márciusi első' számában.” (26. old.) A következőkben azután annyira az egyre gazdagabban kiteljesedő' mű szolgálatába áll az élet, hogy Szekér Endrének még ilyen szűkszavú életrajzi jegyzetekre-megjegyzésekre sincsen szüksége, s ó' ezt a lehetőséget teljes természetességgel kötelességnek veszi: ezután általában a vers járulékaként értesülünk az élet fontosabb stációiról, eseményeiről, válságairól. Ahogyan például Nagy László temetésén elmondahatatlan szavak kerülnek be, a Holt számból búzaszál címmel 1982-ben megjelent kötet ismertetésébe, ismételten és ezáltal is hangsúlyozva barátságuk emberi-művészi jelentőségét, vagy ahogyan - ugyanezen verskötet ismertetésében — kiemeli a Szólásért való ének messzi az önéletrajzon túl mutató biografikus jelentőséget: „Ahogy a cím is a »szólásért« való fohászt emeli ki, hasonlóképpen a hatodik versszak is az „elnémulás” veszélyéről szól: „Szavam fogytán gyéren szóltam, / gyarló voltomban némultam. / Hideg vassal száraz fába, / kezdettem én más munkába.” Az Úr szétzúzta „konok fáját”, alkotásait, melyek szilánkokra hullanak szét. Szánalmat kér az Úrtól, segítségében bízik, s arra kéri, hogy „indítsd meg énekeimet”. Az ő istenes énekében az „igaz útra” való irányítást kéri, emberi-erkölcsi tartását félti. Buda Ferenc a régi magyar költészetben (pl. Bornemissza Péter: Siralmas énnéköm) gyakran önmagáról, helyzetéről, a versírás időpontjáról szóló zárórésszel él az utolsó versszakban: »december hideg havában, / kilencszázhet- venháromban, / emez éneket szerzettem / szorongatott perceimben.«,, (59. old.)

Vonzások és választások

Szekér Endre pontosan tudja, hogy az, amit a többi kritikusirodalomtörténész — még a leginkább ráérzők is - valamiféle „hatásaként vagy „minta”-ként vagy esetleg „példa”-ként tekint Buda költészetében, az valójában merőben más. „Oszlik az ikrás hó,” olvasható az Erdő', falu végefelé, és önkéntelenül folytatná az ember: „cseperészget a bádogeresz már”. Csakugyan Buda is folytatja, de szikárabban: „múlik a tél, / szépsége megszégyenül.” Vagy ahogyan a Zöld ág című versben (Forrás 1993 március) a „befejező »zöld ág« képe és az »ó lelkem ifjúsága« idézése rejtve visszautal Arany János, Letészem a lantot című versének fájdalmas refrénjére: »Hová lettél, hová levél / Oh lelkem ifjúsága!«,, Vagy ahogyan „Ilia Mihály a Szózat szavait tapintja ki Buda verssoraiban: »Nem lehet igaz, hogy vér és erő hiába elároklik« (Szóljatok). S hozzáteszi, hogy »ha az ősök pusztulnak is, hiteik nem pusztulhatnak...«,, Azután sokkal később, 1992 júliusában a Forrásban, közvetlenebbül és fájdalmasabban hivatkozva az Arcok című vers befejezésében „megkérdezi a kiszikkadt földtől, hogy »vizet vagy vért iszol?« A válasz fájdalmas és felemelő is - Vörösmarty Szózatának sorát idézve —: Ó, jaj, / »Ez a föld, melyen annyiszor...«. Az evokáció, a Vörösmarty-vers sorának idézése mellett ez a sokat sejtető elhallgatás, amelyet mindnyájan, a Szózat ismerői továbbfolytathatunk, ad különösen nagy erőt a versnek.” Vagy ahogyan Polonius szavait parafrazeálja Buda a Hamletból: „Őrült rendszer, de van benne beszéd.” Ez persze a nyolcvanas években afféle szállóige volt; csakhogy Buda 1957-58-ban írta, a Töredékek nyolcadik darabjaként jelent meg a Falak könyvé-ben: „Szavak: / hamis pénzek potyognak szerteszét. / Őrült rendszer, de van benne — beszéd.” A polonius-parafrázis persze csak a „hamis pénz” metaforával nyeri el távlatait, mutat rá Szekér Endre, s „itt a vers az igazi sza86