Forrás, 1997 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1997 / 7. szám - Szabó Gábor: Szerzők - Tegnap és Ma (A Kalligram kismonográfiáiról)
Ottlik-ban, sőt Farkas Zsolt Kukorelly ürügyén szervezó'dó' diszkurzusában is. A különböző' terminológiai apparátusok legitimáló erejére támaszkodó szerzők szövegeiben nyilvánvalóan eltérő' beszédmódokon keresztül artikulálódik ez az elképzelés. így Kulcsár Szabó Ernő nyelvjátékában Esterházy (élet)műve „nem zárt és befejezett esztétikai konstrukcióként, hanem változásra kész állapotban nyitja meg az utat a produktív megértés végtelen folyamata eló'tt”“^, Thomka Beáta a Mészöly-szövegek vizsgálata nyomán „az egyetlen elfogadható értelemnek, az egyetlen lehetséges jelentésnek, az egyetlen lehetséges értelmezésmódnak az egyértelmű elutasításáról” beszél,^ Farkas Zsolt könyve pedig azt demonstrálja, hogy „nincs transzcendentális jelölt, csak végtelenített jelölőlánc”. ^ E szerzők szövegei tehát jelölési variánsai a szemantikum rögzítésével szembeni közös tartózkodásnak, annak az elképzelésnek, mely szerint az „interpretáció, mely nyilvánvalóan egyike a lehetségeseknek”^4 korántsem tekinthető végső megoldásnak, minthogy az általa létrehozott jelentés pusztán egy értelmezői módszer derivátuma, s ráadásul még ez is ki van szolgáltatva további interpretációk korrekciójának, a későbbi irodalmi változások visszamenőlegesen átértelmező lezárásának. Ha pedig a diszkurzust szervező előzetes válogatási szempontok egyben értékelő szempontok is, vagyis ha az (értelmezői) beszéd felhangzása, szabályainak kijelölése egyúttal az egyéb lehetséges szempontok és módszerek negatív minősítésének következménye, akkor a szemantikai egyértelműsíthetó'séggel kapcsolatos borzongások mélyén alighanem az „én”, a „történet”, a „valóság” vagy az „igazság” kategóriáinak Nietzsche utáni átértékelődése húzódik meg. Csak ennek nyomán jöhet létre ugyanis egy olyképp szerveződő beszéd, amely — túllépve pl. az Arcok és vallomások Nietzsche előtti diszkurzusán - saját igazságát „metaforák, metonímiák, antropo- morfizmusok mozgékony seregének”^ képes tekinteni, ahol is a dialogicitás legfőbb erényként való felmutatása a jelentés kisajátítása előli bűntudatos menekülés hatékony eszköze lesz. (Persze a dialóguselv felettes énként való működése a szövegekben nem jelenti egyúttal az eltérő értelmezői stratégiák közti paradicsomi békesség automatikus megteremtődését is, hiszen a „melyikünk beszédmódja dialógusképesebb?” kérdése gyakorta a „melyikünk beszédmódja hatékonyabb?” értelemben vetődik fel, s ez esetben éppenséggel a diszkurzusok közti átjárhatóság korlátozásában érdekelt.) Elfogadva azt a barthes-i tételt, mely szerint az értelem minden esetben konfliktuson nyugszik, azon bizonyos terminusoknak a másik ellenében történő választásán, az is állíthatóvá válik, hogy e monográfiák létalapja épp e differencia — vagyis a különböző értelmek oltárán hozott áldozatok eltérése, ahohs az áldozati bárányok — a monográfiák tárgyai - sajátságos módon a rítusok végén nyerik el végleges alakjukat. E ceremóniák összevetése viszont alighanem értelmetlenség lenne, hiszen különböző oltárok előtt celebrálódva a megértés, a jelentésadás olyan eltérő lehetőségeit mutatják be, melyek közt a választás — mindenki számára objektív normák hiányában — bizonyos mértékig egyéni ízlés kérdése. Az egyes művek használhatósága, érvényessége egyedül abban az illuzórikus esetben lenne mégis felmérhető, ha szembeállíthatóvá válna más szerzők azonos tárgyú könyveivel; így pl. Kulcsár Szabó Sütő Andrása polemizálhatna a Bertha Zoltánéval, aki viszont nyomban saját Esterházyját állítaná csatarendbe, vagy Szirák Péter Kukorellyje úgy szólíthatná meg Farkas Zsolt szövegét, hogy az egy Grendel portré felmutatásával válaszolhasson, azaz lehetővé válna a Szerző megkonstruálására szolgáló (végső) szótárak közti választás luxusa. 21 22 * 24 25 21 Kulcsár Szabó Ernő: Esterházy Péter, Kalligram, Pozsony, 1996. 257. 22 Thomka Beáta: Mészöly Miklós, Kalligram, Pozsony, 1995. 158. 215 Farkas Zsolt: Kukorelly Endre, Kalligram, Pozsony, 1995. 128. 24 Thomka Beáta: ib. 10. 25 F.Nietzsche: A nem-morális értelmű igazságról és a hazugságról. Nagyvilág, 1992. 10-11. 1246. 83
