Forrás, 1997 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1997 / 7. szám - Fried István: Értékrendszerváltás? Új kanonizáció? (A Kalligram Kiadó Tegnap és Ma sorozatáról)
esztendők végétől megkezdődött ez a folyamat, amely nem tudott (és feltehetőleg nem is akart) a hivatalosság kétes rangjára szert tenni. Az irodalom az értékpluralizmus kialakításában érdekelt, ám nem egészen bizonyos, hogy az irodalomkritika is. Olykor az a benyomásunk támadhat, hogy az egymással vetélkedő diszkurzusok hatalmi pozícióra törekednek, meghatározott módszert, eljárást, műértelmező stratégiát nem pusztán jobbnak és eredményesnek, hanem a lehető legjobbnak, az egyedül eredményesnek vélnek. Az újabb írói reakciók szembeszegülnek ezzel a mindvégig jelenlévő, ám az ellenzéki pozíció miatt kevésbé a felszínre jutott kizárólagossági törekvéssel, s egyfelől a látszólagosan végletes szubjektivizmussal, másfelől mindenfajta (ál)tudományos beszéd paródiájával tartanak távolságot az értekező prózában tetten érhető „hatalmi” törekvésektől. „A program úgyis eléggé szigorú - noha talán vidám is —, mert a program épp az az (én), aki játszik, kiválaszt és elhagy. Aztán más dolgokat választ, és mást hagy el.” - írja Kukorelly Endre a Kedvenxc Egy nehéz elhatározás című előszavában. A Tegnap és Ma kötetei sorozat-voltukban éppen a különféle értékfelfogások egymás- mellettiségére szavaznak; és bár határozottan érvelnek egy, az irodalmi folyamat mélyebb értéséből, korszerűnek tetsző elemzéséből következő, tartósnak és pillanatnyilag hitelesnek mutatkozó kánon mellett, a kánonteremtó'dés és kevésbé a (mesterséges, művi) ká- nonteremtés lehetségességét sugallják. Már csak azzal is, hogy Ottlikot leszámítva befejezetlen életműveket prezentálnak. Feltehetőleg a sorozat által létrejönni segített kánonra is érvényesnek tekinthető az, amit Szirák Péter a Grendel-könyv kurta utószavában leírt: „Mindazonáltal, ahogy Grendel művei, úgy azok olvasható mérlegelése is ki van téve a későbbi irodalmi változásfolyamatok újraformáló horizontjának”. A célszerű kritikai magatartást pedig Szirák szövegének következő mondataiban vélem fölfedezni: „A Kalligrambaín látom, hogy készül Grendel új regénye. Most megyek olvasni.” Záróakkordként pusztán egy rövidebb tézis maradt. A kritikus és az irodalomtörténész munkája nem teljesen azonos, de merev elválasztása sem feltétlenül igazolható, mint ahogy ezt a Tegnap és Ma kötetei mutatják. Ugyanis az egyes szerzők (költők is, értekezők is) előszövegekre reagálnak, a leginkább a magyar irodalmat úgy írják tovább, hogy abban foglaltságuk tudatában vannak. Vitájuk is mindenekelőtt a magyar irodalmi hagyománynyal, egy másképpen interpretált örökséggel van. Az ő szemszögükből szemlélt magyar irodalomtörténet természetszerűleg nem lesz azonos sem Szerb Antaléval, sem a hat kötetével túlsúlyos akadémiai irodalomtörténetével. Az Esterházy Péter felől szemlélt Mikszáth eltér a Schöpflinétől, még inkább a Királyétól, a Mészöly körvonalazta Közép- Európa viszont a Magrisétól, de jórészt az Ady Endréétől is. Eltér, de még vitapozíciójában sem teljesen független tőle. Sőt, az örökség integrált voltában új vonásokat kap: a jelen irodalmának és irodalomértésének fényében más, világosabb (vagy sötétebb) színben tetszik föl a magyar irodalmi múlt. S hogy ezúttal egy kisebbségi magyar kiadó vállalta az átértelmezés ösztönzésének kevésbé hálás feladatát, érzékelteti egyfelől a hagyományos szereposztás megszüntetésére való törekvést, másfelől annak tudatosulását, hogy a kisebbségi magyar irodalom ugyanúgy esztétikai/irodalmi értékek örököse, mint a centrumba települt irodalom. A centrum és periféria feszültsége az öngettósítást gerjesztette, ám annak vállalása, hogy bárhol kialakulhat (kulturális) centrum, a radikális pluralitás (nemcsak posztmodern) igényének jogosultságát erősíti. S ha regénykonstrukciók inkább a decentrálással törekednek a „hagyományos” regényfolyamok monologikussága helyett a (Bahtyin szerint Dosztojevszkij óta időszerű) polifónia, a dialogicitás megvalósítására, a tágabb értelemben vett irodalmi mechanizmus haladási iránya is akkor igazán üdvözlésre méltó, ha a „hármas utak” között nemcsak egy külső erőktől kijelölt középúton lehet a cél felé törni, hanem, miként a Csongor és Tünde költője hirdeti, mindhárom lehet középút, mindhármon lehet haladni,választás kérdése: ki, mikor, melyiket részesíti előnyben. A Tegnap és Ma kötetei összességükben többek, mint külön-külön. Egyedileg figyelemre méltó kritikusi/irodalomtörténészi teljesítmények, melyek vitára ösztönöznek, ellenérvek gyűjtésére, ellendarabok szerkesztésére. A sorozat azonban az irodalmi/kritikai dekanonizációs/kanonizációs stratégiákat összegzi; ám nem szintézisbe foglalja, nem egyenlíti ki, hanem éppen azáltal, hogy változataikban, lehetőségeikben mutatja föl, párhuzamos irodalomtörténetek lehetségességét tételezi. Ebben a vonatkozásban tér el a korábbi sorozatok kényszerű „monologikusságától” (a monológok között is volt egészen 76
