Forrás, 1997 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1997 / 7. szám - Fried István: Értékrendszerváltás? Új kanonizáció? (A Kalligram Kiadó Tegnap és Ma sorozatáról)
„Mikszáth Kálmán. Lehet, hogy a leg...bb magyar prózaíró. Lehet, hogy sajnos.” Vörösmarty Mihályról pedig eképpen kezd el beszélni: „Vörösmarty egy tér, a Gizella szoborral. Szobor-Vörösmarty carrarai márványból. Cukrászda is adott időszakban, amit nyilván az egyszerűség kedvéért (tér+szobor), nem pedig valamely költó'i meggondolásból neveztek el róla. Már nem cukrászda, csak szobor, ül fönn, szellemalakjai közt.” Hogy innen jusson el a maga Vörösmarty-élményéhez, amely (látszólag meglepő' módon) sok tekintetben rokon azzal a „borúlatos ragyogvánnyal”, amelyről Horváth János szólt. S amit Kukorellynek nemcsak megbocsátanak, hanem elemzésre érdemesnek ítélnek az ítészek, az legalább is ellenkezést váltott ki más beszédmódú ítészeknél. Vajon joggal-e? Lehet-e, szabad-e, kell-e Esterházy Péterről „esterházysan” értekezni? Közvetít-e így a kritikus? Feladata-e a közvetítés? A kérdések folytathatók, nem teljesen függetlenül az irodalom és a kritika kanonizációs erőfeszítéseitől. Vajon a Simon Attilától kifogásolt (értekező!) megszólalás valóban — adott esetben - Kukorelly írói világához visz közelebb? Az külön érdekes lehet, hogy a följebb említett két vitázó igen jól képzett elméletész, Simon Attilának nem az elmélet ellen általában, hanem a Farkas Zsolt beszédmódját igazoló, azt lehetővé tevő elmélet ellen van kifogása. Nem kajánság íratja le velem, a Tegnap és Ma úgy veti föl az irodalmi/kritikai rendszerváltás kérdéseit, hogy a sorozat darabjai olykor nem egyszerűen különféle elméleti előfeltevésekből indulnak ki, hanem másképpen beszélnek, másról szólnak, más nyelvet használnak, és talán csak annyiban óhajtanak közösséget vállalni a másikkal, hogy a szabad szólás mellett kötelezték el magukat. Így a sorozat, a kiadói vállalkozás érdemét nemcsak abban látom, hogy végre hitelesebb irodalmi értékrend kialakításához járul hozzá, hanem abban is, hogy nyilvánvalóvá és egyértelművé teszi a beszédmódok lehetséges és üdvös különféleségét. Azt nevezetesen, hogy nincsen sem semmiféle kötelező világnézet, sem semmiféle mindenkire szabható elmélet, sem mindenkire illő magatartás-uniformis, beszédmódok vannak, amelyek egyenlő eséllyel pályázhatnak a be- és elfogadásra. Mindez nem akadályoz meg abban, hogy kimondjam: léteznek (a sorozaton belül is!) jobb és kevésbé jó kötetek, számomra meggyőzőbb és kevésbé meggyőző pályarajzok, elméletileg jobban és kevésbé jobban megalapozott elemzések, röviden: sikerültebb s kevésbé sikerült könyvek. Az ízlés szubjektivitásának tézise Az ítéleterő kritikája után több mint két évszázaddal közhely, ám az értékelés egy nagyobb közösség által egy bizonyos korszakban elfogadott/legitimált közmegegyezésen alapulhat, amely természetesen nem lehet mindenkire kötelező érvényű. Valójában ezt is sugallja a Kalligram Kiadó vállalkozása. A kiválasztott szerzők és a kiválasztott értekezők ismeretében a Kiadó értékpreferenciája viszonylag jól átláthatónak tetszik. Az Ottlikkal, majd Mészöllyel újrainduló magyar irodalom értelmezése áll szemben az egykori hivatalosság nem elsősorban irodalmi megfontolásaival. Ez dekanonizációs-kanonizációs „eljárás”-t tesz szükségessé; a kötetek nem az egykori üldözöttség, meg nem értettség kártyáját játsszák ki, hanem a szóban forgó szerző kritikai recepciótörténetének fordulatait is átvilágítva alkotói pályákban rejlő lehetőségekről számolnak be, többnyire a szűkebb és tágabb kontextusban létező más, hasonló (vagy eltérő) jelenségekhez mérve. Minderre azért nyílik mód, mert az írói/költői nyelv- és műfaj- „teremtés” folyamata egyben az előszövegek integrálását, a világkultúrával folytatott dialógust reprezentálja, és ezen keresztül mindama elméleti előfeltevésekre való reagálást, illetőleg azok kidolgozására való felhívást, amelyek a kritika „lereagáló”- integratív gesztusaiként tarthatók számon. Amikor Kulcsár-Szabó Zoltán az amerikai és a német líra és líraértelmezés kölcsönhatásairól szól, amikor Szirák Péter a kisebbségi léthez fűződő, ambivalens írói viszonyulásokról emékezik meg, amikor Szegedy-Maszák Mihály a magyar irodalomban addig szokatlannak tetsző, az Ottlik-regényhez fűződő kezdeményezést említi, amikor Thomka Beáta a magyar prózapoétika mészölyi fordulatának eseménytörténetét kíséri nyomon, amikor Kulcsár Szabó Ernő a Bevezetés a szépirodalomba „rhizomatikusságá”-nak következményeit fejti ki, a sorozat olvasója mű és kritika együttes dekanonizációs stratégiáit szemrevételezheti. A dekanonizáció egyben az irodalomfogalom, az irodalmi-esztétikai értékszerkezet, a konvencionális műértelmezés dekonstruálásával jár együtt, hogy e művelettel párhuzamosan megkezdődhessék az átstrukturáláshoz nélkülözhetetlen konstruálás, a kanonizálás. A kényszerített („támogatott”) kánonnal szemben az irodalom spontán reakciójaképpen már az 1960-as 75
