Forrás, 1997 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1997 / 7. szám - Fried István: Értékrendszerváltás? Új kanonizáció? (A Kalligram Kiadó Tegnap és Ma sorozatáról)
egyben jelezvén, miféle ízlésváltozatnak, irodalmi beszédnek kívánja közelebbi, az anyag természeténél fogva időleges meghatározását. Másképpen szólva: a főirányok és egyoldalú, szűkén mért prioritások helyett az egymástól inkább eltérő alkotói pályák esztéti- kai/irodalmi hozadékainak poétikai föltárására nyílik mód. A megnevezett monográfusok nemcsak különféle kritikusi nemzedékek reprezentánsai, más-más (nyelvű) elméleti iskolák magyarítói-adaptálói-továbbgondolói, hanem különféle (elvontabb, szigorúbban tudományos, tehát „szaknyelvibb", játékosabb stb.) beszédmódok hívei, nem is szólva az inkább németes, angolos vagy franciás (irodalmi-irodalomtörténeti) műveltség nemigen leplezhető jelenlétéről az előadásban. Ugyancsak fontos fejlemény (e rejtett, máskor nagyon kevéssé rejtett „szubjektivitás” mellett) az a „világirodalmi” vagy egyéb jellegű kitekintés, amely olykor egy modell példatárává is avatja a monográfia kutatási tárgyát, mintegy belehelyezve egy tágabb kontextusba. Kulcsár Szabó Zoltán szerencsés kézzel vázol föl egy, a közeli múlttól napjainkig húzódó lírai alakulástörténettel kapcsolatos elméleti reflexiót, amely hozzásegíti Oravecz Imre kissé tanácstalanul fogadott költészetének bemutatásához, Grendel Lajos és a kisebbségi magyar próza kérdéskörében úgy igazít el Szirák Péter, hogy közben a szlovákiai magyar irodalom periódusait gondolja újra, Kulcsár Szabó Ernő az európai posztmodern és a közép-európai irodalmi tudat horizontjába állítja Esterházy Péter valamiképpen mindkettőre reflektáló műveit. Ilymódon nemcsak a kutatás tárgyául választottak névsora, hanem a prezentálás módja is jócskán eltér a Kortársainké tói, és ebben a szembesítésben nemcsak a magyar irodalom és kritika önfelszabadítási tevékenységét nyugtázhatjuk (jólesően), hanem azt az elméleti/kritikai gazdagodást is, amely a megértett és feldolgozott irodalmi/elméleti irányok nyomán mind a magyar irodalomban, mind pedig az irodalomtörténeti/kritikai gondolkodásban ma már jól érzékelhető. Szerencsének tarthatjuk, hogy az irodalmi/kritikai paradigmaváltás élénk vitákat vált ki, hiszen ez arra kényszeríti például a Tegnap és Ma szerzőit, hogy álláspontjukat még szemléletesebben fogalmazzák meg. Ez vonatkozik a sokak által szokatlannak vélt, nem egyszer ellenségesen fogadott beszédmódra is. Ehelyett inkább arra a furcsa szóváltásra térnék ki, amely 1996-97-ben at. Alföld hasábjain zajlott le Simon Attila és Farkas Zsolt között, s amelynek célpontja a kritikusi előadás volt. de amely számos értékes probléma fölvetése mellett - igen sajnálatos módon — régi kritikusi reflexeket is idézett. Arra gondolok, hogy a szerző recenzensét azzal vádolta meg, hogy (tudatosan) félreérti, amit mondott/írt, és ezt számos önidézettel, a recenzens mondataival, majd e mondatok kommentárjával igazolta, mire a sajtótörvények értelmében a recenzensnek joga nyílt a viszontválaszra, ahol viszont azt tette szóvá, hogy a szerző az ő recenzióját magyarázta rosszul, és ezt ismét önidézettel stb. bizonyította. Éppen ezért nem ezekből a passzusokból válogatnék, hanem a kritikai beszéd szabadságáról/kötöttségéről szólókból. Előbb Simon Attila egyik, ide vonatkoztatható kifogása: „A könyv szövege stilárisan erősen heterogén. Egyfajta antiintellek-tualizmus hatását keltik a gégék, a szójátékok, mulatságosan önreflexív (és »vagány«) kiszólások, a rontott, nyelvhelyességi szempontból kifogásolható alakok (s mindezek gunyoros hangú reflektálása a »szép stílus«, a »helyesség« - eképp elbizonytalanított — normái felől), a vulgarizmu- sok, az argó regiszterének bevonása, s mindezek vegyítése a tudományosnak nevezhető, fogalmi, diszkurzív és személytelen nyelvhasználattal.” A Kukorelly világát olykor a szerző eszközeivel megjelenítő Farkas Zsolt válaszából egy (talán) jellemző részlet: „Én mindenesetre nem műfaji alapon döntöm el, mikor örüljek a jelentés elillanásának, a poliszémiának, a gazdag konnotatív aurának, a szójátéknak, az önreflexív technikáknak, a regiszterváltásnak, a »megbízhatatlan narrátornak«, a szabad indirekt diszkurzusnak, a trópusok bőségének stb. (s mindezek ellentettjének), és mikor ne.” Ezen a helyen nem szívesen foglalnék állást az egyébként megfontolást érdemlő vitában, s nem azért, mert (mint a jelen írás is mutatja) magam nem követnék (vagy tartanék helyesebbnek) egy bizonyos írásmódot. Pusztán azért nem, mert nem árt szembenézni azzal a ténnyel, hogy az esszéisztikusnak mondott, az egzaktságra törő, a szaknyelvi „diszkurzus” mellett a nyelvjátékos is bejelentette igényét: az értekező prózában is igyekszik megteremteni helyét. Kukorelly Endre Kedvenxc című kötete — divatos fordulattal élve — írói munkásságának része, Mikszáth Kálmán méltatását például így zárja: 74
