Forrás, 1997 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1997 / 7. szám - Fried István: Értékrendszerváltás? Új kanonizáció? (A Kalligram Kiadó Tegnap és Ma sorozatáról)
bélyegét a nyelvre, de az nem engedelmes viasz, ellenáll, erre a gondolat enged, kissé feladja jogát, vagy túlzott követelményét s ebből az isteni egyezkedésből támad a remekmű, melyen sohase látszik, hogy voltaképp kicsoda alkudott meg. Nemcsak a költő idomítja a nyelvet, a nyelv is idomítja a költőt.” E terjedelmes és talán fárasztó körutazás után térhetünk vissza a Kalligram Kiadó Tegnap és Ma sorozatához, amelynek sorozatszerkesztője az a Szegedy-Maszák Mihály, aki Németh G. Bélával együtt talán a legtöbbet tette Kosztolányi Dezső poétikájának és nyelvszemléletének pontosabb, korszerűbb értéséért, és aki (elsőként) Ottlik Gézáról szóló kismonográfiáját adta közre. A Tegnap és Ma a továbbiakban — többek között - Mészöly Miklós, Tolnai Ottó, Esterházy Péter, Oravecz Imre, Kukorelly Endre, Tőzsér Árpád, Grendel Lajos pályarajzával szolgált; s amiként az utómodernség és korunk prózairodalmának határán álló Ottlik Géza pályaképének fölvázolása mintegy a mába szövődő „tegnap” időpontját jelöli ki, amiként az első bemutatott kisebbségi szerzők között a kisebbségi magatartást demitizáló Tolnai Ottót és a szlovákiai magyar lírában és értekező prózában a Fábry Zoltán meghirdette „valóságirodalomtól” az irodalom valósága felé forduló, majd lengyel és szlovák fejleményekre is reflektáló, a „hazánk: Közép-Európa” jelszót kiigazítva, kisebbségi léttapasztalattá módosító Tőzsér Árpádot találjuk, illetőleg azt a Grendel Lajost, akiről monográfusa úgy vélekedik, miszerint az ő „esetében sem a kisebbségi léthez való odatartozás megtagadásáról volt szó, de ennek a sorsvállalásnak átértelmezéséről, a felelősség szerkezetének megváltozásáról", akként az irodal- mi/értelmezői értékrend átstrukturálódására legyen elég példa itt az a tény, hogy Kukorelly Endrével az a nemzedék és beszéd/írásmód autorizálódott, amelynek kriti- kai/olvasói fogadtatása még korántsem egyértelmű, megosztani látszik a szélesebb olvasóközönséget, és amely a posztmodern címkével láttatott el, jóllehet, elsősorban a műben érvényesülő decentrálásról.a nyelv alulstilizáltságáról lehetne több joggal szólni (ettől még a címkézés akár jogosult is lehetne). S bár új kánon van kialakulóban, nem annyira az irodalomtörténeti besorolások lesznek a kötetekben megfogalmazott célok, inkább az értelmezhetőség lehetőségeiről, korlátáiról, a nyelvi megelőzöttség okozta új kérdésekről, az intertextualitás révén strukturáló erővel bíró nyelvjátékokról, a költői szubjektum ön- elbizonytalanító-ironizáló-(ön)parodizáló gesztusairól van szó az értelmezés új útjait keresve; a szívesen kísérletező szerzők köteteiket mintegy fölkínálják a köteteiket értelmezők számára, hogy segítsék őket egy új „esztétika”, illetőleg líra- és prózapoétika megalkotásában, annál is inkább, mert a följebb felsorolt alkotók maguk sem idegenkednek elméleti problémák fölvetésétől, bölcseleti fejtegetésektől. A találóan megválasztott monográfusok (Szegedy-Maszák Mihály mellett): Szirák Péter, Kulcsár Szabó Ernő, Farkas Zsolt, Kulcsár Szabó Zoltán, Thomka Beáta, Pécsi Györgyi eddig is azon fáradoztak, hogy kriti- káikkal/tanulmányaikkal újragondolják a magyar irodalomtörténet lehetőségeit, és akár a befogadásesztétika, akár a dekonstrukció, akár a pszichoanalízis felől szemlélve a magyar irodalom újabb fejleményeit, mind terminológiában, mind az európai-közép-európai kontextus viszonyrendszerében, mind pedig a szorosabb értelemben vett elméleti előfeltevéseknek az irodalmi alkotásokkal való szembesítésekor a dekanonizálás műveletével párhuzamosan új értékrendet alakítsanak ki. A kánonképződés irodalmi és kritikai változatairól szólva Kulcsár-Szabó Zoltán joggal állapíthatta meg: „Az irodalom »öntörvényű« kánonalkotása saját hagyományértésében gyökerezik. A mindenkori »élő« irodalom által előnyben részesített hagyományok (poétikai eljárások, témák, formák stb.) óhatatlanul befolyásolják a kortárs szövegek olvasóját is, azaz az irodalom maga is képes arra, hogy alakítsa az irányában fellépő esztétikai elvárásokat (így a kánonképződés struktúrájában is érvényesül a dialogicitás hermeneutikai elve)”. Alább e gondolatmenetet kiegészítendő: „A kanonizálás legfontosabb eljárási aspektusai (tehát a befogadási szükségszerűségek, a szociális-intézményes »mező« és az irodalom önreflexivitása) együttesen határozzák meg a kánonok létrejöttét és belső szerkezetét”. A Tegnap és Ma köteteinek nem csekély érdeme (így elsősorban a Kiadóé, illetőleg a sorozatszerkesztőé, de természetesen a szerzőké is), hogy fölismervén az Ottliktól Kukorellyig, illetőleg még tovább ívelő, immár választási lehetőségeiről szabadon határozó magyar irodalom önértékelési/értelmezési előfeltevéseit, a még alakuló, nyilván meglepetéseket tartogató írói-költői pályák és elméleti irányok találkoztatását programmá teszi, 73
