Forrás, 1997 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1997 / 7. szám - Fried István: Értékrendszerváltás? Új kanonizáció? (A Kalligram Kiadó Tegnap és Ma sorozatáról)
kai jellemzők mellé így gondolhatja a mai olvasó Kosztolányi hagyatékát, ma már teljes joggal Szentkuthyét vagy Máraiét, netán az Esterházy módján újraolvasott Mikszáthét. Annyi bizonyos, hogy 1980-ban, éppen idézett kötetünkben is, meglelhetjük (például) a mítoszkritikai olvasás képviselőjét, Szörényi Lászlót, aki Nádas Péter Klára asszony háza című rövidebb prózájának motivikus struktúráját fedi föl, s így prózatipológiájában még a Kulcsár Szabóétól is eltérni látszik: „Gnosztikus groteszknek nevezhető ez a műfaj, amelyben a gnosztikus fölismerés anekdotikus elemekből szervezett pikareszk epikai közegben valósul meg elmélkedő és elbeszélő részek sajátos módon ütköztetett egymásutánjában”. Az ilyesfajta elemzési szempontok szerint méltatott alkotás aligha sorolható be a hagyományos kategóriák közé, ezzel azonban körvonalazódik egy más típusú poétikai osztályozás lehetősége. S talán azt sem lenne szabad elfelejtenünk, hogy az ekkor még nemigen kanonizált Nádas Péter ürügyén történik mindez, mint ahogy másutt Esterházy Termelési-regénye adott módot a szokványos kritikai gondolkodástól való eltérésre. Az ifjú magyar prózaírók „újító lelkesültség”-én töprengő kritikai magatartás, valamint Mészöly Miklós művészetében a konvencionálissá lett magyar epikától való határozott elfordulás fölismerése egyre nyilvánvalóbbá tette, hogy a gonddal megépített és makacsul éltetett irodalomtörténeti (köz)gondolkodás ellenében a magyar irodalmi kánon újraértelmezést igényel: az élő irodalom részéről megindult dekanonizáló (és deretorizáló) eljárások fölvetette problémacsoportok értelmezése elől aligha lehet huzamosabb ideig kitérni. Az „artisztikusabb formakezelés néhány kísérlete” már nem vagy nemigen volt megnyugtató módon értelmezhető a bevált kritikusi gyakorlat szerint, Kulcsár Szabó Ernő majd teljes joggal írja egy 1990-ben megjelent tanulmánya elé mottóul Jacques Derida szavait: „Ez azt is jelenti: nem lehetünk többé abban a helyzetben, hogy az írásnak előrebocsássuk az értelmét”. Ugyancsak ő mintegy programszerűen hangsúlyozza (tételét több változatban ismételte azóta meg, problémaérzékeny tanítványok és „útitársak” hasonló megnyilatkozásaival együtt): „A jelentés (...) valójában nem a műben »van benne«, nem benne történik meg, hanem az értelmező és a szöveg párbeszédéből fejhk ki, azaz, esztétikai jelentést bármely műnek csak az őt létrehívó dialogicitás kölcsönözhet. Az ily módon »megtörténő« jelentésnek tehát a dialogikusság nemcsak feltétele, hanem legsajátabb létformája”. Ez az 1990-es dolgozat a modern irodalom „újraértelmezés”-ét sürgeti, és erre már csak ezért is nagy esély nyílhat, mivel „a XX. századi magyar irodalom most talán abba a helyzetbe került, hogy az esztétikai párbeszédre kész olvasók segítségével elvileg módja lehet elhárítani a transzcendáló nagy elbeszélések fenyegetését”. Ennek jegyében írta meg Kulcsár Szabó az 1945-1991 közötti magyar irodalomtörténetét (és jelentette meg első ízben 1993- ban), s részben ennek jegyében közvetíti a Literatura (de a Kalligram című folyóirat is) a posztmodernnek nevezett korszak „posztstrukturalista” (jellegű) kérdésföltevéseit; a dekonstrukció, a hermeneutika, a konstruktivista irodalomtudomány, a neokolonialista irodalomszemlélet a Helikon Világirodalmi Figyelő tematikus számai révén vált közismertté, s a helyrajzilag vidéki egyetemek egymásután adják közre az irodalomelméleti szöveggyűjteményeket (a teljesség igénye nélkül emelem ki az Odorics Ferenc, Dobos István, Bókay Antal, Thomka Beáta szerkesztette gyűjteményes köteteket). Röviden: Az újabb (vagy: nálunk újabb) elméleti-kritikai irányzatok teljes joggal kértek és jórészt kapnak helyet az oktatásban és messze nem küzdelmek nélkül az inkább konzervatívabb hajlandóságú közgondolkodásban. Hiba lenne mindazonáltal avantgárd elitizmusra és örökség-érdekeltségű hagyományosságra osztani az egymás téziseit nem egyszer fölös indulattal vitató kritikusi/esszéírói/irodalomtörténeti (majdnem azt írtam: szekértáborokat, csöndesebb szóval) csoportosulásokat, hiszen a sommásan jelzett gondolkodásmódok sem teljesen azonos beállítottságok jelzésére szolgálnak. Annyit mondhatok csak, hogy nem pusztán az ortodox marxista paradigma értékprioritásai foszlottak szét az időben, hanem az elméletileg kellően meg nem alapozott irodalomtörténeti/kritikai gondolkodás is szerfölött esendőnek bizonyult az élő irodalom folytonos, önmaga alakulástörténetére többnyire ironikusan reflektáló törekvései nyomán. Innen tekintve a modernség fázisainak és a modernség-avantgárd viszonynak értelmezés/értékelése is az eddigiektől eltérő kritikai attitűdöt igényel. Igaz, Kosztolányi Dezső előlegezni látszik az újfajta írói/kntikusi/gondolkodéi nyelvi magatartást, amikor a költő „nyelvteremtés”-ének romanti- kus/zseniesztétikai képzetétől eltérő szempontot vet be: „A gondolat rá akarja nyomni 72
