Forrás, 1997 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1997 / 7. szám - Fried István: Értékrendszerváltás? Új kanonizáció? (A Kalligram Kiadó Tegnap és Ma sorozatáról)
lomelméleti tudásanyagnak, ismeretnek pályakép és műértelmezés formájában való fel- használása, amelynek meghonosításában a fiatalabb kritikusi nemzedéknek van számottevő' érdeme. (Fiatalabbon azt a középnemzedéket is értem, amely jórészt mentes maradt az ideológiai-”szociologikus” irodalomszemlélettól, s nem utolsósorban külföldi tanulmányútjai vagy a Helikon, újabban a Literatura című folyóiratok segítségével fokozatosan tudott elszakadni a hazai kritikaírást béklyózó előítéletektől). A Kalligram (amely a följebb vázoltakhoz hasonló szellemben ad ki színvonalas folyóiratot, amely még az igen tarka magyar „folyóirat-kultúrában” is kiválik korszerű érdekló'dé- sével, a közölt tanulmányok többnyire igen magas színvonalával) részt vállal abban a folyamatban, amelynek során várható, hogy a magyar irodalmi értékrend átstruktúrálódik, tisztázódnak az értékelésnek lehetséges esztétikai szempontjai, s ezek mind érzékelhetőbben függetlenednek politikai vagy pusztán moráhs megfontolásoktól. Nyilván nem az amoralitás, a steril esztétikumba való bezárkózás dicséretére vállalkozott a Kalligram Kiadó, és a kisebbségi szellemi magatartás közvetítő funkcióiról sem kíván lemondani. Emlékeztessünk arra, hogy a Kriterion (romániai) Kiadó kiadáspolitikájával és gyakorlatával aképpen tudatosította a többnyelvűséget és a multikulturalitást, hogy ön-megnevezésében Eliot 1922-ben alapított folyóiratának, a Cnteriorinak emlékét idézte meg (egyébként az 1922-es világirodalmi annus mirabilisben itt jelent meg az Atokföldje'. The Waste Land); annak a modern angol költőnek szerkesztői ténykedését hozta az értők emlékezetébe, aki a romantikusok ellenében a klasszikát, illetőleg a metafizikusok poézi- sét kanonizálta újra, a dissociation of sensibility (az érzékelés széttagolódása) bűnét felróva a költészettörténések meghatározott szakaszainak, a maga részéről pedig éppen az említett Atokföldjeben a hatástörténetben gondolkodás új, máig időszerűnek mutatkozó lehetőségeit példázta. Ehot egységre törekvése nemcsak a világ szövegszerűségét hangsúlyozza, hanem a különféle (érzék)területek, például a költészet, a zene (Tristan és Izol- da-idézet az Atokföldjében) összefoghatóságának, együttgondolhatóságának, a különféle hagyományokra tekintő, azokat egységes művé integráló költői magatartásnak modelljévé emeli poémáját. Más típusú, a klasszikus modern hagyományokhoz visszanyúlás lesz lényegessé az 1930-as esztendők magyar költészetében, mikor részben szembefordulva a szecessziós, „esztéta” modernség kísérleteivel a részben innen továbbmozduló tárgyköltészet rilkei kezdeményeit integrálja az újfajta téridős tapasztalat, illetőleg az „időiség” gondolatiságába, és ezen keresztül a halálhoz-lét, az egyszeriség élményének szorongásokat és kiegyenlítődést egyként sugalló fogalmi világába. Az új klasszicizmusnak tetsző (költői) irányváltás egyben a formák és a nyelv letisztulását, avantgarde újítástobzódásának megszüntetését is eredményezi, ám a látszólag átlátható formák, a klasszi- cizálónak tűnő nyelvhasználat mögött a kaotikussá lett világ logikai-nyelvi rendbe szedhe- tőségének illúzióját szétfoszlatva föltetszik a világnak montázsként, idézethalmazként, a kultúrának pedig paródiaként, pastiche-ként való felfogása (nemcsak Thomas Mann-nál, Márainál is), nem is szólva az iróniáról, amely magatartásként, világhoz való viszonyként kér és kap helyet a leginkább az epikában (és ez korántsem azonos a szatírát, a didakszist előnyben részesítő brechti törekvéssel a műfaji határok szétbontására: vö. epikus színház). A kisebbségi magyar irodalmakat a „történelem” (1919, majd 1945 után) szinte rákényszerítette a számukra egészen bizonyosan nagyon kevéssé előnyös és a kortárs európai gondolkodással nemigen vagy sehogyan sem dialogizáló hagyomány „folytatására” (Erdélyben a Korunk valamivel differenciáltabb, Szlovákiában Fábry Zoltán vulgarizáló műértelmezései szolgáltak követendő mintául), ennek következtében a kisebbségi irodalomtudat a többszörös, több oldalról érkező nyomás alatt maga végezte el az öngettósítást, s a „hídszerep” egyoldalú felfogása csak mélyítette a szakadékot a világ és a szűkebb értelemben vett regionahtás között. A Kalligram (folyóirat és kiadó) e téren is szakított (s ez nemcsak Szigeti László idézett beszélgetéséből tetszik ki!) a rákényszerített hagyománnyal. Csakhogy a Kiadó tevékenységét részben lehetővé tette, hogy a szlovákiai magyar irodalomban is érezhetőkké váltak az elmozdulási szándékok az előírt kisebbségi irodalomszerepektől egy átfogóbb érvényű közép-európaiság irányába (Tőzsér Árpád), illetőleg a neoavantgarde lehetőségeinek megpróbálására (Cselényi László), valamint a korszerű prózapoétika eszköztárának felhasználására (Grendel Lajos). Igaz, az Új 65
