Forrás, 1997 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1997 / 7. szám - Fried István: Értékrendszerváltás? Új kanonizáció? (A Kalligram Kiadó Tegnap és Ma sorozatáról)
Symposion Újvidéken egy időben, nem utolsósorban a szabadabb szellemű szerb-horvát- szlovén gondolkodásra reagálva, szintén tett erőfeszítéseket a korszerűbb gondolkodás meghonosítására, csakhogy ez a törekvés lényegében nem hozott létre olyan irodalmat és kiváltképpen nem olyan, szélesebb körben hasznosított irodalomelméletet (illetőleg csak néhány személyiség esetében eredményezett művekben realizálódó újszerű és régiónk irodalmait gazdagító korszerű gondolkodást), amely jelezte volna a kisebbségi irodalomtudatban is időszerűvé lett változást. Annál is inkább, mivel a magyar irodalom jellegét, határait, összetevőit, nyelvi és földrajzi-kulturális meghatározottságát illető elméleti kutatások (amennyiben léteztek egyáltalában) kevéssé feleltek meg azoknak az igényeknek, amelyek már nem egy szomszédos irodalomtudományban/elméletben/irodalomban realizálódni látszottak (az Alpok-Adria-alrégió osztrák, olasz kutatásától kezdve Peter Handke vagy Christoph Ransmayr világszerte elismeréssel fogadott regényeiig): továbbá: a vajdasági magyar irodalomelmélet, amely egy időben fordítások révén, valamint a prózai kisformák elemzése által rendkívüli figyelmet keltett, lassan-lassan visszatért korábbi, mára kissé megfakult kérdésfeltevéseihez. S már itt lehet annyit előlegezni a Kalligram Kiadó Tegnap és Ma sorozatáról, hogy Thomka Beátának Tolnai Ottóról írt kismonográfiája egyfelől a kisebbségi irodalmi lét lehetőségeit gondolja tovább (nem utolsósorban a személyes léttapasztalat emlékeit fölidézve), másfelől a kisebbségi költő kísérleteinek érvényességét, visszhangját elemezve önnön környezetében (irodalmi és „társadalmi” környezetében) elfoglalt helyéhez, ezen keresztül a kisebbségi irodalmi mechanizmus kitérőihez, ellentmondásaihoz szolgáltat, ismétlem: a személyes érintettség okán is, hitelesnek tetsző adalékokat. Megerősíteni látszik Thomka Beáta kérdésföltevéseinek jogosultságát az a nem minden elfogultság nélkül szerzett kritika, amelyben Vajda Gábor (a Hitelben) még azt is felrója a szerzőnőnek, hogy a kötet végén fényképeket közölt az íróról (ez a sorozat minden darabjának felróható lenne, de másnak még nemigen jutott eszébe), valamint a „lelkesedő kritikákból vett idézetek” publikussá tételét sem helyesli, s végezetül az alkotói teljesítmény értékelését tekintve sem egyezik meg Vajda Gábor a monográfussal. Már csak azért sem, mert a kritikában a decentráló, deszemiotizáló költői törekvés fantomizálása érhető tetten; a kisebbségi irodalmi változatok közül egyértelműen az egyiket elfogadandónak, egy másikat csak bírálandónak, az irodalmi történésekből kiutasítandónak véli Vajda. „Az író annál jelentősebb, minél szuggesztívebbek az érték- (értéktelenség-) sugallatai” — állítja egyhelyütt; miszerint az írói „üzenet”-nek tulajdonít olyan jelentést, amely a kritikusi munkában probléma nélkül „fejthető” meg. Más szóval élve: a maga ízlés-elvárásait abszolutizálja, ahelyett, hogy problematizálná; a kisebbségi írótól megtagadni látszik azt a „jogot”, hogy a maga elbizonytalanodásait, nyelvi kétségeit, egyetemessé mélyülő válságtudatát adekvát formában közölje. S még valami: az a kisebbségi írószerep, amelyet az egyik író-költő vállal, csupán az egyik a lehetséges „szerepek” közül, s a „szereposztás” (ha létezik) nem feltétlenül munkamegosztás, tematikai felosztás, netán szociolektus-változat. Olykor éppen a „dadaista” megszólalás vall „reális” helyzetfölmérésre, máskor kontextus és co-textus feszültségéből pattan ki a maradandó mű. Viszonylag részletesebben említettem egy nem túlságosan jelentős írást, mivel jellegzetesnek tartom a részben a sorozattal, részben az egyes művekben kitapintható elméleti előfeltevésekkel szemben hangoztatott ellenérzéseket. Jóllehet, inkább arról van szó, hogy olyan kismonográfia-sorozat köteteit tarthatjuk a kezünkben, amelyekből többek között napjaink irodalomelméleti tájékozódása is kiolvasható. Egyáltalában, irodalomelméleti tézis nem kívülről applikálódik az írói pályaképbe, éppen ellenkezőleg: az írói pályakép igényli azokat a kérdéseket, műfajelméleti vagy elbeszéléstechnikai problémafölvetéseket, amelyeknek jegyében mű és kritika, műfaj és olvasói elvárás, hagyomány és a hagyomány deformálása összeolvasható. S talán nem túlzás ezt külön hangsúlyoznunk, hiszen már az 1920-as esztendőkben létezett kortárs magyar írókról szóló tanulmányokból álló sorozat, aztán írói képeskönyvek születtek (Arcok és vallomások), a MTA Irodalomtudományi Intézete volt a gazdája a Kortársainknak: mindhárom esetben (az irodalmi mellett) átideologizált szempontok késztették a szerkesztőket arra, hogy az egyébként egyre sürgetőbb igényeket kielégítsék: olyan kismonográfiákat adjanak közre, amelyek előadása, nézőpontja, feldolgozási módja (és nem utolsósorban eszköztára) valahol a kritika és az irodalomtörténet között helyezkedik el, legalább olyan mennyiségben játszott szerepet a 66
