Forrás, 1997 (29. évfolyam, 1-12. szám)

1997 / 7. szám - Fried István: Értékrendszerváltás? Új kanonizáció? (A Kalligram Kiadó Tegnap és Ma sorozatáról)

László megjegyzéseit) csak meghatározott körülmények között tarthatjuk elfogadhatónak. A „kicsi, de az enyém” aligha igazolható (és inkább önigazolást jelző) „Heimatkunst-"os jelszava valójában félelmet rejt, amely megfelelő átvilágítás során a jelszó ürességét mutathatja meg. A bezárkózás eredménye a terméketlenség, a kapcsolathiányé pedig a lassú elsorvadás, a kiüresedés lehet. A másik oldalról az idegengyűlölet az, ami elfogadhatatlan, bármely részről hangozzék is föl. Szigeti László azáltal, hogy az öngettósító létezésmód(ot) egy közösség vagy csoport önnön létmeghatározódásaként írja le, s az idegengyűlölettel hozza egy összetett mondatba, jelzi: legyen szó „többségi” vagy „kisebbségi” kultúráról, irodalomról, „mentalitásról”, egymásból következő, torzító jelenségek gátolhatják a nagyobb csoporthoz, (nyelvi-kulturális) közösséghez, a tágabb régióhoz tartozás tudatát. Ide kapcsolódik Szigeti határozott válasza a Kalligram „kisebbségi identitását kétségbe vonó kérdés”-re (a kérdés minősítése Szigeti Lászlóé!), szerinte az ilyen típusú, a nem kizárólag a kisebbségek számára könyveket megjelentető és még csak nem is elsősorban a többségi nemzethez tartozó szerzők műveit válogatás nélkül tolmácsoló, „közvetítő”, ennek révén egy megszokottá vált kisebbségi kiadói magatartással-felfogással szakító kulturábs intézmény „kisebbségi” jellegének kétségbe vonása „abból fakad — felel a kérdezőnek Szigeti László —, hogy gondolkodásod inkább nemzet- s nem domokráciaközpontú”. Ugyanakkor a kérdezőnek (ezek szerint) a „tényismeret” sem erős oldala. Az utóbbi a beszédes statisztika hatókörébe tartozik, az előbbi viszont olyan ellentét konstruálásából származtatható, amely szinte végigkíséri a magyar kulturábs (és nemcsak kulturális) gondolkodást. Visz- szapillantva a történelembe: a rendi előjogok helyébe lépő nyelvi „kiváltságok” egyetlen többségi nemzet képviselőméi sem vezettek el (párban korai Hberáhs illúziókkal) a kollektív jogokat is biztosító demokráciához, legfeljebb az egyéni jogok számottevő hányadának biztosításánál rekedtek meg. Ez a kisebbségi gondolkodásban felerősítette a sérelmi politika reflexeit, az „ellenállás melankóliájá”-t (hogy kölcsön-szintagmával éljek), amely visszavezethet a Szigeti által megnevezett „öngettósító létezésmód”-hoz. Arról van feltehetőleg szó, hogy a „nemzetközpontú” gondolkodás (pontosabban szólva az, amely annak nevezi, sőt, deklarálja magát) továbbéltetné a szolgálatetikai szerepbe kényszerített irodalom elsőbbségét igazoló „esztétikát”, általánosabb értelemben pedig a sérelmi pohtika és ezzel összefüggésben a bezárkózás, az önelvűség — irodalmi - „föl”-stilizálását. A „demokrácia-központú” gondolkodás (mindkét esetben irodalmi mechanizmust tartok szemem előtt) az integrálás és integrálhatóság dialektikájában vagy kölcsönhatásában, a dialogicitás gyakorlatában érzékel(tet)hető, semmiképpen nem önfeladásban, éppen ellenkezőleg: az öntudatosodás és öntudatosítás a másokban, mások által történő megértés segítségével és horizontjában válhat szüntelen folyamattá, amely a múltat éppen úgy képes a jelenbe ölelni, miként a hagyomány-történésekben bekövetkező horizontváltozásokra, horizont-összeolvadásokra ügyelni. S ha egy irodalmi intézmény, adott esetben egy kiadó munkálkodását minősítjük, akkor az irodalom fogalma följebb érintett kettős változatán túl szervezési, adminisztratív, technikai és egyéb, az „irodalmi alapviszonyt” érintő — közvetítés értékű — tényezők megfelelő vagy meg nem felelő funkcionálását értékeljük. Az mindenképpen súlypont-áttolódást jelent, ha egy „kisebbségi” kiadó olyan sorozat megjelentetésére vállalkozik, amely a közeli múlt és a jelen értett-meg nem értett- félreértett alkotóinak monografikus bemutatását tűzi ki céljául. Annak ellenére, hogy többé-kevésbé kortárs szerzők „irodalomtörténeti” eszközökkel való prezentálása, pályaképük fölvázolása korántsem mondható még az e téren inkább tartózkodó, mint lelkesedő magyar irodalomtudományban sem újdonságnak, jóllehet messze nem oly természetes, mint akár a szomszédos Ausztriában vagy a valamivel távolabbi Franciaországban. Továbbá: mindenképpen figyelemre és megfontolásra méltó, hogy az eddigi, „kultúrpolitikai ihletettségű” (ezúttal senkit nem idézek, az idézőjellel valamiképpen az iróniát szeretném láthatóvá tenni) sorozatokkal szemben irodalmi (érték)rendszerváltást sürget a Kalligram Tegnap és ma sorozata. Több szempontból is. Mindenekelőtt a bemutatandó szerzők (írók) és kismonográfia szerzők (kritikusok, irodalomtörténészek) személyét illetőleg. Ezzel majdnem azonos fontossággal bír: jóllehet a sorozatszerkesztő teljes szabadságot látszik adni a mongoráfusnak, a cél az írói (kis)monográfia célszerű formáinak (mert többféle lehetséges) kikísérletezése, szemben a hagyományosabb, életrajzközpontú, illetőleg önálló mű-”elemzésekre” széteső változattal. Egyelőre végezetül: a cél továbbá annak az iroda64