Forrás, 1997 (29. évfolyam, 1-12. szám)

1997 / 7. szám - Szekér Endre: A modern magyar esszé néhány sajátossága

get, a tudósi objektivitás visszautasítását. Illés Endre vállalta ezt a szemléletet, ezt a műfajt: ő Sienában járva idézi fel Babitsot és szavait: Többet, örökké /

többet, amíg élünk!”. Vagy kis hivatali szobájában látja mindig Schöpflin Aladárt, „asztagnyi” kéziratok között. („Schöpflin körül lassan megnemesedett minden. Ezt a szobát ó' is melegítette át...”) Es évek múlva, idó'sebb korában az író Illés Endre sokallta a korábbi hosszabb tanulmányt, a pontosabb és részletesebb elemzést, és „szerelmeinek” vallott íróiról még rövidebben, még vallomásosab- ban akart írni. Déry — neki a Jókai-regény Ankerschmidt lovagja lett, aki a Tamás-hegyi kertben ironikus lebegésben tartotta vallomásregényét, az ítélet nincs-et. Elmélkedett, mint Montaigne, mint Odüsszeusz-Ankerschmidt lovag Ithakában. Melankolikusan és iróniával. „Sok arc. Sok részlet. Sok emlék. Sok öröm. Sok fájdalom. Sok kudarc. És végül a kikötő': a béke. A balatoni táj kisembereivel...” állapítja meg Illés Endre. A tudatosan vállalt személyességgel csak a lényegre figyel, a mondatból számos mondatrészt hagy el, ismétel és sűrít. („Sok arc. Sok részlet”...) S amikor Illés Endre az idó's Déryról írt portrét, a maga stílusa is megváltozik, líraibb lesz, lágy természeti képekkel és jellemzó', erőteljes metaforákkal él (pl. Odüsszeusz). S közben Déry ábrázolásmódjára is figyel: „Végül a formáról. Portrék, töredék portrék, kerettel. A virágzó és őszbe hanyatló, megejtóén szép, a hétköznapi varázslatokban égő Tamás-hegyi kertben.”

Szokatlan műfajú alkotást írt Illyés Gyula Kháron ladikján címmel, melyhez szorosan kapcsolódó alcímet fűzött: „vagy az öregedés tünetei”. S ezt írta még műfaji megjelölésként a cím és alcím alá: „esszé-regény”. Verssel kezdi esszéregényét: „Kháron ladikja nem akkor indul velünk / midőn lezárul és befagy a szem”. A mű különös részekből tevődik össze. Találhatunk benne önironikus- tragikomikus életepizódokat (,, pizsamákat” mond demizson helyett, vagy „szódabikarbónát” a gumiarabikum helyett). Máskor meg remek megfigyeléseket rögzít az idő múlásáról: „Öregedve megnyúlik az orrunk. Erről még Kosztolányi tudatott; vigaszul rögtön megmosolyogtatva: mindnyájan lógó orral távozunk az életből.” A mű másik helyén is kapcsolódik a személyes megfigyelés, önvallomás az iróniával vagy más véleményével, aforizmájával. Illyés az öregkori tapasztalat alapján füle megnövekedéséről is szól, és eszébe jut az is, hogy ezt Drieu La Rochelle naplójában olvasta. Másutt az „öregkori” bohóc fintorairól ír, később a dráma és az élet „utolsó felvonásán” tűnődik, odébb egy londoni történetet idéz, később még az öngyilkosságról is vall. Nem felejti az öreg Arany János fényképét, ahogy csizmásán, fáradtan ül, — „mint vackában a vad, pedig, nini, az ő térdeit is begörbítette már a vénség”. Illyés esszéregényében, mint verseiben is vall, tükörbe néz, önarcképet rajzol. Mennyi mindent elárul az „esszé” álarcában! A hozzá nagyon közel lévő Arany János öregkori fotóját nézve „hamleties”-nek nevezi. S így folytatja: „Ha elbukik is, győz; ha meghal is, él”. S ebben a mondatban ott rejtőzik Illyés vallomása is: Aranyról, a tragikus hős haláláról és önmagáról is.

Szokatlan műfaji keverék: esszészerű, regényes irodalomtörténet Benedek Marcell Délszigete. A tudós professzor, Benedek Marcell elrejtőzik Érdy Ferenc professzor álarca mögé, „regényhőssé” válik, és kalandos tengeri útra indul. Anatole France szelleméhez és szellemességéhez közel áll: a luxushajó fedélzetén előadást tart, beszélgetnek a magyar irodalom történetéről a Halotti beszédtől napjainkig. Számos helyen ebben a regényes irodalomtörténetben rokon vonásokat fedezünk fel az író és a főszereplő között. Mindketten szeretik Shakespeare Hamletját és Arany Jánost. így vall: „Megvallok önnek valamit. Az, hogy Arany Jánost egy úri lócsiszár — érzi a megvetést ebben a szókapcsolásban? — beverheti

54