Forrás, 1997 (29. évfolyam, 1-12. szám)

1997 / 7. szám - Szekér Endre: A modern magyar esszé néhány sajátossága

sárral, mert Arany persze gyalog jár, és Arany félreáll, mert félre is kell állnia engem jobban fellázított, mint az Akasszátok fel a királyokat!” — A regény huszadik századi esszéizálódása mellett észre kell vennünk az esszé szerepének megnövekedését, más műfajba épülését, a regény fejezetek és az esszérészletek eredeti összeszerkesztését, tudatos epikai és korábbi és új esszérészek egy műbe illesztését. Sándor Iván Tengerikavics című regényében ott él a család története - s ez az epikus szál, a regényanyag — a kilencven éves Anci nénitől a kiskunhalasi temetőig, míg ebbe a regénybe szorosan és szervesen esszérészletek csatlakoznak a negyvennyolcas vonatkozású Vukovics vagy Görgey-adalékkal vagy Auschwitz-cal és Gulaggal. Az írói énkeresés módja ez más és más műfajban. (Egy jelképes erejű pillanatot őriz Sándor Iván: 1956. október 23-án a Bem szobornál együtt énekel Sánta Ferenc, Tánczos Gábor. Együtt. Nincs még vallási- faji-politikai ellentét.)

Az esszé jellegzetes terjedelme azonban inkább a rövidebb, nem egész kötetnyi, mint Illyés Gyuláé vagy Cs. Szabó Lászlóé. Az esszéíró inkább kisebb terjedelmű írásban vall, s majd esetleg azokat illeszti egymás mellé, időbeli vagy tematikai egységbe. Cs. Szabó László Két part című esszékötetében pár oldalas írásokat rak: például a Hamis ábránd címűt. Az író az olvasóhoz fordul, megszólítja, felrázza: „Mondd meg, hogy Bizáncban ezer évig tartott egyfolytában a hivatalok packázása, a besúgás, a cenzúra. Mondd meg, hogy a pápai Róma kifosztása után senki se folytatta Petrarca és Rafael művét...” Ez az esszé egyik sajátossága. Cs. Szabó a második világháború idején és utána írt rövidebb esszéiben indulat él, szenvedély járja át a mondatokat: felrázni akar. 1944-ben a kis népek erkölcsi erejére hivatkozik (A guruló templom), és a ma is időszerű tényre utal: „Itthon vagyunk Európában: ez az igazság, csak erről beszélhetünk...” (Milton vagy Czuczor), Kolozsvárról vall költői szépséggel, „te szeretetlen, te bevehetetlen”... (Város a Szamosnál). S itt figyelhetünk fel újra az esszéstílus emelkedettségére, lírai erejére: Cs. Szabó Hunyady Sándor temetésekor az elhunyt író fukar jelzőire, képeinek bársonyos illatára utal („úgy marad itt a műve, mint egy tele kosár gyümölcs a lugasasztalon”). Keserűen búcsúzik Szerb Antaltól, az olvasás nagy lírikusától, aki Szindbádként „kikötött a Homérosz-foknál s gyémántmezőkön, bíborcsigaréteken, lótuszfóldeken, nárciszmezőkön s jégcsúcsokon elért József Attila sírjáig.” Az esszé stílusa természetesen „líraibb”, több benne a szókép. Cs. Szabó László Hevesi András portréjában Corot képekre utal, másutt az eső mögött gomolygó Notre Dame egy Monet festményre emlékezteti. Keserű szavakkal szól a tragikus sorsú Radnótiról, az ő „meredek útjáról”, „Megvolt még a kopott viharkabátja? Volt még cipője?” „Eltűnt, mint egy angyal, aki belép a tükörbe.” (Meredek út, 1946)

A költő szívesen vall prózában is: Nemes Nagy Ágnes, Pilinszky János, Fodor András és sokan. Mészöly Dezső kötetcíme: Esszék és asszák. Vas István kötetcíme éreztette az esszé műfajának egyik sajátosságát: Megközelítések. A kötet előszavában utalt a Standard Villamossági Rt-nél régebben alkalmazott könyvelési pecsétre: t.f.m., azaz tévedések fenntartása mellett. Vagyis az esszéíró a megközelítés, az esetlegesség, a bizonytalanság, a feltételezés fontosságát emeli ki. Vas István a költők lírai hangú prózai írásaira gondol (Keats, Vörösmarty, Babits, Eliot, Yeats, Szabó Lőrinc stb.). így próbálja maga is megkeresni Kosztolányi, Apollinaire, Kavafisz vagy Saint-John Perse költői egyéniségének lényegét. Szívesen él az esszé töredékességével (pl. Horatius olvasásakor), egy- egy odavetett vonással jellemezve. Előszóval fordul hozzánk, például kedves tanárát, aztán író-barátját: Vajthó Lászlót köszöntve: „Mi volna Vajthó Angliá55