Forrás, 1997 (29. évfolyam, 1-12. szám)

1997 / 7. szám - Gion Nándor: Ez a nap a miénk (regény - IX-X. rész)

A zenészek még mindig ettek, de nem habzsoltak annyira, mint kezdetben, talán már élvezték is a péksütemények ízét. Üresre ették a fonott piaci kosarat.

— Van egy csángó keresztkomám — mondtam. - Dániel Ferencnek hívják. Egész életében menekült a bajok elól, a bajok azonban mindig utolérték, és emiatt lassú, szomorú dalokat énekelt. Nemrégen megkért, hogy névnapomon emlékezzünk meg róla. Akkor is éppen menekült valahová.

— Nem tudunk egyetlen csángó nótát sem — mondta Bodag Balázs.

— Majd most megtanultok egyet — mondtam. — Felállni!

Felugrottak mind a hárman, kézbe vették a hangszereket. Dániel Fe- renctől egyetlen dal maradt meg elejétől végig a fejemben és a fülemben. Elkezdtem játszani a citerán, és elkezdtem énekelni azt, hogy „Fúdd el jó szél, fúdd el búmat, bánátimat”. Először Rohacsek Mihály hangolt rá a klarinétjával, aztán felkapta a dallamot Bodag Balázs és Tarnóczki Géza is. Én meg vezényeltem.

— Énekelni!

Mondták utánam a szöveget, a szomorú dalt is többször elénekeltük, akárcsak reggel a pattogós kanásznótát. Megkérdeztem Mudrinszki Ozrentól:

— Elég lassú?

A pékmester fölvette a földről az övét, felállt, a pisztolyt a derekára csatolta, a fonott kosarat leemelte az asztalról, kezet nyújtott.

— Magasabb parancsra magát meg kellett volna ölni. Én is így vélekedem. Nem tudom, miért örülök mégis, hogy életben maradt.

— Én is örülök. És tudom, hogy miért.

— Kutya világban élünk — mondta dühösen, és elment az üres kosárral, mint egy pisztolyos piaci kofa.

Ezt követően már előmerészkedtek a régi vendégeim is. Előbb Szekszer Johák bácsi jött el, aztán Bata János, majd Hám Lajos és Katona András, később Szenczi Bálint is. Sokan lettünk a szűk konyhában, átmentünk a szobába, ott énekeltünk lassú és pattogó dalokat felváltva és egyre hangosabban. Rézi behozta az első meleg lepényeket, akkor pihenőt adtam a zenészeknek, tépkedtük és jó szájízzel ettük a lepényt, bor ittunk rá, aztán tovább énekeltünk.

Valamikor délután érkezett meg a három suhanc: Beney Antal, Winkler Árpád és Haramász László. A legnagyobb lármára léptek be, riadtan megálltak az ajtónál, elég idétlenül viselkedtek, bökdösték egymás oldalát, közben szólt a zene, mi meg harsogva daloltunk. Végül a legfélszegebb, a csöndes szavú Beney Antal jött oda hozzám és a fülembe súgta:

— Tanácsot szeretnénk kérni magától.

— Énekeljetek!

— Csak azért ugrottunk be, hogy a tanácsát kérjük...

Ráordítottam.

— Üljetek le valahová és énekeljetek, az istenfáját! Névnapom van!

Megszeppenve leültek a kemence mellé, ahol máskor az asszonyok tanyáztak, gyorsan átforrósodtak, mert Rézi a konyhából állandóan fűtötte a kemencét, a fiúk arca kipirult és megizzadt, így énekeltek engedelmesen, velünk együtt. Rézi később behozta az újabb meleg lepényeket, és sült kol34