Forrás, 1997 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1997 / 7. szám - Gion Nándor: Ez a nap a miénk (regény - IX-X. rész)
ideje, végül azonban mégis rábeszéltem a zenélésre, egy oldal szalonnát és egy hátsó sonkát ígértem a zenekarának. A szaxofonos borbély rémüldözött ugyan, de mivel éhezett a családja, még karácsonyi aprósüteményeket sem láttam a házában, beleegyezett, hogy eljön hozzánk másnap reggel nyolc órakor maradék zenészeivel. Névnapomon korán keltünk, Rézi pálinkát és bort tett a konyhaasztalra, a szalmakazal alatti veremből a spájzba hozott egy oldal szalonnát, egy hátsó sonkát, öt szál kolbászt és öt kiló lisztet, befűtött a kemencébe, és lepényt dagasztott. Én a citerát és a lúdtollat tettem az asztalra. Pontosan nyolc órakor megérkezett a zenekar. Nem adtam nekik italt, azonnal rájuk parancsoltam, hogy kezdjenek játszani. A „Búzába ment a disznóival kezdjék. Nagyon ímmel-ámmal kezdtek zenélni, pedig ezt a kanásznótát pattogósán és hangosan kell fújni. Felvettem a lúdtollat és rátenyereltem a citerára, amolyan prímásként. Gyorsabban pengettem a húrokat, és teli torokból énekelni kezdtem. Fel kellett rázni az ijedt bandát. Rézi a kemence szája körül sürgölődött, abbahagyta a motoszkálást, odajött mellém, és velem együtt énekelt. Egyre gyorsabb ritmust diktáltunk, és a gyors zenéhez nagyobb hangerő kell, a berezelt muzsikusok mégiscsak muzsikusok voltak, megfeledkeztek az ijedtségről, egyre hangosabban játszottak, vagy négyszer elénekeltük a ka- násznótának minden sorát, a végén már Bodag Balázs is kivette szájából a szaxofont és velünk énekelt, meg Tarnóczki Géza is a harmonikája fölött. Továbbra is gyors nótákat pengettem a citerán és harsogva énekeltem, a zenekar rám hangolt, betöltöttük a házat, sőt az egész utcát. Vártam a vendégeket, mint máskor, de sokáig nem jött senki. Tíz óra körül érkezett az első vendég. Mudrinszki Ozren, a pékmester. Fehér terítővei letakart nagy fonott piaci kosarat hozott, derekán pisztoly lógott. Mudrinszki Ozrenról mindenki tudta, hogy fontos embere az új hatalomnak. Amikor benyitott a konyhába, a zenekar tagjai úgy elhallgattak, mintha akácfabottal fejbe csapták volna őket. Én odább toltam a citerát magam elől, de nem keltem föl a székről. Rézi úgy viselkedett, mint mindig, ha nem akart a férfiak dolgába avatkozni, elfoglalta magát, a lepényeket szaggatta és formálgatta, toliseprűvel tisztogatta a kemence forró tégláit, a frissen kelesztett tésztát a forró téglákra helyezte. Mudrinszki Ozren eléggé szűk szemekkel szemlélgetet bennünket. Nézése akár fenyegető is lehetett, és hosszúnak tűnő hallgatás után majdnem fenyegetően jegyezte meg: — A magyar mulatozás lármája egészen Beglukig elhallatszik. — Szerb nótákat is tudunk játszani — habogott riadtan Bodag Balázs. — Ha akarja... Közbevágtam. — Az én házamban, az én névnapomon azokat a nótákat játsszátok, amiket én rendelek. Mudrinszki Ozren most csak engem szemlélgetett hosszasan, azután el- vigyorodott. — Magának meg kellett volna halnia. Már hetekkel ezelőtt. Visszavigyorogtam. — Pecsétes papírom van az ártatlanságomról. És szavamat adom, hogy a zenészek is ártatlan emberek. 32
