Forrás, 1997 (29. évfolyam, 1-12. szám)

1997 / 7. szám - Gion Nándor: Ez a nap a miénk (regény - IX-X. rész)

nánk magunkat. Egyedül Karába Jani elevenkedett. Vigyorogva nézett föl Csoszogó Török István arcába és azt mondta:

— A sírásók tíz perc múlva elmennek. Aztán téged viszünk le a pincébe. Üvölteni fogsz.

Barbulov Zorán odajött hozzánk a terem közepéről, hallotta a beszédet, egyetértőén bólogatott.

— Ha végeztél vele, akkor a mezőőrt visszük le. O is üvölteni fog.

Ezután várakoztunk vagy tíz percig, nem szóltunk egymáshoz, mert nem

volt mint mondani. Én tényleg unatkoztam. A községháza udvaráról lábdobogás hallatszott, majd elcsöndesült az éjszaka. Karába Jani a golyószóróval megcsapta Csoszogó Török István oldalát.

— Mehetünk. Kezdjük a báránysütést.

Csoszogó Török István kezet fogott velem.

— Ha találkozol Ádámmal, mondd meg neki, hogy nem üvöltöttem. Hosz- szabb életet és szebb halált képzeltem magamnak, de hát a világon mindenütt vannak lókupecok. A fehér ingem biztosan bemocskolódik, de te igyekezz tisztán tartani magadat.

Keményen megszorította a kezemet, becsülöm az ilyen kézfogást, becsülöm az ilyen embereket, még akkor is, ha engedékenyen mennek ki a díszteremből Karába Jani előtt. Nem hallottam üvöltözést. És továbbra is unatkoztam. Tudtam, hogy az én fehér ingem is bemocskolódik, szerettem volna túlesni rajta.

És ekkor bejött a díszterembe Jaksics Száva. Mintha véletlenül tévedt volna be, unottan nézelődött, az ő fején nem volt partizánsapka, a kedélyesnek látszó, ősz hajú, ősz bajuszú szerb öregember egyáltalán nem illett a félelem-bűzös vagy dühödten vicsorgó gyülekezetbe. Egy ideig zsebredugott kézzel álldogált a fegyveresek mellett, aztán lassú léptekkel odajött hozzám és csak annyit mondott:

— Menjél haza.

Halkan beszélt, de mindenki hallotta, és felhördült a terem közepe. Petrovics Mladen és Barbulov Zorán egy szempillantás alatt mellettünk voltak, és egymás szavába vágva ricsajoztak.

— Nem mehet haza! Elszámolnivalónk van vele... Külön készültünk rá... Innen csak darabokban vihetik ki.

A kedélyes öreg tanyasi gazda még mindig zsebredugott kézzel álldogált, de a tartása kicsit megváltozott, alig észrevehetően, de megváltozott, a vállait valahogy szélesebbra húzta, a nézése mintha égetett volna, és a hangját még halkabbra fogta, de ez már nagyon fenyegtő volt.

— A saját lábán fog kimenni innen. Egy darabban.

Erről az ősz hajú emberről most nehezen tudtam elhinni, hogy valamikor letérdelt a sárba Török Adám előtt, abban viszont majdnem biztos voltam, hogy igenis igaz az a képtelen regélés, miszerint a Jaksicsok Rettegett Iván cár leszármazottai vagy rokonai. Sőt, akkor még azt is elhittem volna, hogy Jaksics Száva a Jóisten rokona. Valami ilyesmit érezhették az én gyúj- togatóim is, mert hátrább léptek, és a tányéros golyószórók felett is csak dadogni tudtak.

— Miért? ... dehát miért?

— Azért, mert én mondom.

24