Forrás, 1997 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1997 / 7. szám - Gion Nándor: Ez a nap a miénk (regény - IX-X. rész)
— Minden rendben van? — kérdezte Prodanov Nikolától. Prodanov Nikola tisztelgett. — Azonnal indulhatunk. — Várjatok még egy kicsit. A díszteremből is válogassátok ki a selejtet és vigyétek azokat is. Már nem lehet mozogni tőlük. — Indulnunk kellene minél előbb — mondta Prodanov Nikola. — A pincébe úgy összepréselődtek azok a nyomorultak, hogy egymásból szorítják ki a lelket. Ha megfulladnak, szekéren vagy a hátunkon cipelhetjük őket. A Krojacs a tapasztalt és elfásult harcos élettelen szigorúságával nézett végig Prodanov Nikolán. — Szólj le a pincébe, hogy fél óráig még ne lélegezzenek, azután majd kapnak friss levegőt, és dolgozhatnak is. Alaposan dolgoztasd meg őket. Tegnap éjjel azzal a másik csürhével nem ásattatok elég mély gödröt. Az emberek azt meséhk, hogy még reggel is mozgott felettük a föld. Miféle munka ez? — Siettünk... — Siessetek, de ne kapkodjatok. Ássanak maguknak mély gödröt. Azt hallottam, hogy a magyarok a világ legjobb kubikusai. Hát kubikoljanak egy jóízűt a haláluk előtt. És ne sajnáljátok a golyókat. Hála istennek, most már van elég töltényünk, nem úgy, mint a háború elején, amikor... Na, mindegy. Nem akarom, hogy reggel mozogjon a föld. Azt akarom, hogy rendes munkát végezzetek. Érthető?! — Értettem — csapta össze a bokáját Prodanov Nikola. A Krojacs ékkőt engem vett szemügyre. — Ez kicsoda? — Pisztollyal lövöldözött a megszállók oldalán - mondta Barbulov Zorán.- Engem egész életemre megnyomorított. Most meg ünneplő ruhába öltözött. Nem küldhetjük a kubikusok közé. — Vigyétek a díszterembe, és válogassátok szét azt a birkanyájat odafónt- sóhajtotta megfáradtán a Krojacs. - Ti tudjátok, hogy ki kicsoda. Én senkit sem ismerek, és mérhetetlnül utálom ezt a lapos vidéket. A hegyekben sokkal jobban éreztem magam. Aztán elment a világos ablakok felé, a járásán is látszott, hogy hatalma van, és hogy ezt ő is tudja. — Katona koromban mindig ilyen parancsnokra vágytam — jegyeztem meg elismerően. — Milyen parancsnokaid voltak? — kérdezte Petrovics Mladen. — Egyik sem ásatott sírgödröket civilruhás emberekkel. — Ezért vesztetek el minden háborút. — Menjünk már - mondta türelmetlenül Barbulov Zorán. - Egyre hidegebb lesz idekint, és nekem már sajog a nyomorék lábam. Visszakísértek a kapu alá, onnan felmentünk az emeletre. A díszterem ajtajánál géppisztolyos őr állt, bentről a csukott ajtón keresztül is érződött a savanyú izzadságszag. Az őr kinyitotta előttünk az ajtót, és én bementem két kísérőmmel a verítékes bűzbe. Kicsit hunyorogtam a fényben, hirtelen csak az ijedt, izzadó embereket láttam a fal mellett, lehettek vagy százan, és jóformán senki sem öltözött az alkalomnak megfelelő ünnepi ruhába, talán nem volt rá idejük, vagy még reménykedtek abban, hogy élve kerülnek ki innen. A díszterem közepén 19
