Forrás, 1997 (29. évfolyam, 1-12. szám)

1997 / 7. szám - Németh István: Öt szál nonea

csókái csata volt, még a híre se jutott el. A számítógépről nem is beszélve. S lám, az enyém igen.

Igaz ugyan, hogy még egyetlen soromat se olvasták, nem is olvashatták, hiszen nem ismerték a betű ördögét, néhány művemet mégis betéve tudták, szájról szájra adták, nem feledkezve meg a szerző' nevéről sem.

Nem tudom, mit szólna egy ilyen sikerélményhez egy Thomas Mann, nekem a torkomat szorongatta a meghatódottsággal vegyes hálaérzet. Hát mégiscsak érdemes! - suttogtam magamban. Az ilyen élmény kárpótol mindenért, különösen a bántó mellőzésekért. Vagy azért mégsem?

Az ezzel ellentétes élményem, az úgynevezett „negatív sikerélményem” a legszűkebb környezetemben ért, ott, ahova a gyökereimet eresztettem, jobban mondva ott, ahol gyökereimmel az éltető nedveket szívom magamba és műveim ereibe az ősi talajból. Ez a környezet is épp olyan, mint egyéb emberi környezet, csak — mint egyik írótársam mondaná - egészen más. Ez a másság az idekötő gyökerekből ered. A bizonyos dolgokra rendkívül érzékeny, s bizonyos dolgokra viszont rendkívül érzéketlen íróféle többféleképpen éli át saját legszűkebb környezetének mibenlétét. Ennek viszont vajmi kevés köze van a modern regény problematikájához. Szerencsére nem is azt taglaljuk.

Történt viszont, hogy egyszer valaki — (egy csepűrágó) — gyökér- és talajközelbe invitált volna. Alig várja ezt a saját gyökereit kutató íróféle a saját talajában. Mérettessék meg itt is, nemcsak ama ó-ázsiai végeken.

— De volna-e olyan írásod, ami ehhez a hazai talajhoz kötődik? - kérdezte aggódva az invitáló.

Megállt bennem a lélek. Csakugyan megállt. Ehhez a hazai talajhoz? Lám-lám, mennyire nem ismerem sem önmagamat, sem pedig művecskéi- met. Mert mindig abban a hitben éltem, hogy jómagam is, meg a művecs- kéim is épp ebből a hazai talajból táplálkoznak, ebből virágzanak ki, ha mégoly semmi kis virágok is azok. Milyen balga és önhitt voltam.

Vagy azoknak lenne igazuk, akik a betűt ugyan még nem ismerik, de szájról szájra adják esendő beszámolóidat gyökerekről és talajról, akár a népmeséket és népdalokat?

Fáradjál hát vissza első emeleti elefántcsonttornyodba, ahonnan fák és ablakszemek tekintenek rád azzal a darabka levegőéggel, amit látni enged tornyod ablaka. Ám az is lehet, hogy mindez fordítva érvényes. Hogy te fürkészed a fákat, az ablakszemeket, az égbolt látható darabkáját. Hiszen ez volna a dolgod, ha már arra adtad a fejed, hogy lejegyezd mindazt, amit látsz, s ami körülvesz. Hogy megfogalmazd a kimondhatót és megbirkózz a kimondhatatlannal.

11