Forrás, 1997 (29. évfolyam, 1-12. szám)

1997 / 7. szám - Németh István: Öt szál nonea

A hátam mögött megszólal Ákos édesanyja:

— Már én is megkérdeztem tólük. Mert legújabban ez lett köztük a divat.

— Ha ők ketten vannak magyarok, akkor is?

— Szóvá tette már a tanító néni is; ahogy kiteszik a lábukat az osztályból, egymás közt rögtön szerbre váltanak át. Ahogy az egész iskolaudvar. Hazafelé jövet az iskolából utolérem ókét, hát szerbül folyik a vita. Pedig még csak a közelükben sincs egyetlen szerb barátjuk sem.

— Igaz, Ákos?

Rögtön válaszol arra is, amit még föl se tettem neki:

— Mert így gyorsabban meg tudjuk mondani azt, amit akarunk!

Akinek füle van, ebből az egyetlen szócskából is kihallhatja a lényeget.

— Pancsován is így kezdó'dött... — fojt magába egy sóhajtást Ákos édesanyja.

És Szabadkán így fog befejezó'dni, gondolom magamban.

Ha nem hajolunk le hozzájuk még jobban mi, apostolok, arkangyalok, szülők, nagyszülők, tanítók és mindenki, akit illet, s aki szereti ókét, meg azt, amit egykor a mesékkel, az anyatejjel szívtunk magunkba.

Velük mi lesz?

Nemrég a szomszédban járván, betértem egy műkereskedésbe. Hátha egyszer nekünk, délvidékieknek is szaladnunk kell (szaladtak már őseink is), mit is hozhatnék magammal, aminek az árából néhány napra való kenyeret vehetnék? (Először írom le, hogy Délvidék, miután a Vajdaság szó kezdi elveszíteni tartalmát, kezd kiürülni; jómagam mindig is szívesebben használtam a tartomány, a tartományunk kifejezést, attól tartok azonban, hogy ezt, még inkább, mint a Vajdaság főnevet, szeretnék velünk elfeledtetni. Marad — intim, belső használatra - a Délvidék? Marad-e egyáltalán valami? Marad-e hazánk?)

Szóval egy káprázatos műkereskedésben forgatom a fejemet. Mert, mondom, kacérkodom egy gondolattal - keserű kacérkodás! hogyha egyszer mégis szaladnunk kellene, a hónom alá csapok egy festményt — nincs más vagyonunk, a könyv például nálunk teljesen elértéktelenedett portéka, pláne szaladáshan, menekülésben, háborúban veszti el minden értékét -, a hónom alá csapok egy festményt, hátha ad érte néhány fillért egy békebeli, a béke országában élő műkereskedő. Hogy legyen egy-két napra, mint mondám, a bujdosásban betevő falatunk.

De melyik legyen az a festmény, kép a sok közül, amelyiket majd a nagy földindulásban érdemes lesz magammal vinni? Mit érnek az én délvidéki, vajdasági, tartománybéli festőim művei Magyarhonban? Milyen csengése van az én mestereim nevének odaát? Kevés kivétellel mind magyar, jóhangzású nevek, de ezeknek a neveknek van-e hangudvaruk odaát?

Nem a szakma legszűkebb köreiben. Kissé tágasabb körben, abban a körben, amelyben a művészet csakugyan él és létezik, amelyben láthatóvá, tapinthatóvá, érzékelhetővé válik. Tehát, ahol közönsége van.

8