Forrás, 1997 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1997 / 7. szám - Németh István: Öt szál nonea
Nézegetem a műkereskedés kincseit, mindenekelőtt a festményeket és grafikákat, hát nincs közöttük egyetlen Hangya se, Pechán se, de még Oláh Sándor sem. És amikor mindegyik képet aprólékosan megnéztem, nem fedezek fel köztük egy szem Balázs G. Árpádot. Arra meg már gondolni se merek, hogy egy Ács József kallódik köztük, valahol a sarokban elrejtve. Avagy egy Wanyek. Ne adj Isten, egy Sáfrány. Egy B. Szabó. Pedig az említettek, sok nem említettel együtt, az én pátriámban, odahaza, mind klasszikusoknak számítanak már és bizony rangos piktoroknak. És itt is azt kell tapasztalnom és nemcsak itt és most, hogy még a piktorok is, ha vidékiek, ha délvidékiek, be vannak zárva a saját régiójukba. A saját közösségükbe. Igen, a saját közösségükbe. Mondhatnám úgy is, a saját légterükbe, a saját holdudvarukba. Igen, a saját hazájukba. Ahogyan például Hangya András szűkebb pátriánkba, nem pedig Zágrábba, ahol évtizedeken át élt és alkotott, vagy Londonban, ahol volt olyan sikeres kiállítása is, hogy egyetlen képe eladatlan nem maradt. Pedig, ugye, a festő színekkel dolgozik, nem szavakkal, s Hangya különös zöldjeit, szürkéit, Wanyek barnáit nem kell „átültetni”, mint Szenteleky igéit, hogy azok is megértsék, akik nem ismerik a nyelvünket. Ezekkel a gondolatokkal - vagy inkább gondokkal - és nagy-nagy szorongással keringtem a „gazda”, a műkereskedő körül, míg végül meg mertem szólítani:- Volna, uram, egy Nagy Istvánom. A kereskedő végigmért, mintha most látna először, jóllehet, amikor beléptem a boltjába, igen udvariasan fogadta a köszönésemet. És még, ahogy a régiek, meg is hajolt. — Nagy István? Attól függ, melyik. A csikmindszenti-e vagy az albertirsai? Tudniiillik — mosolygott elnézően — ez az utóbbi szobrász. — Igen, nekem a festő Nagy Istvántól volna egy képem.- Ha garantáltan eredeti, behozhatja. Mert tudniillik - mosolygott ismét mint fent... Egyrészt sok a hamisítvány, másrészt az átkozott pénzhiány miatt megcsappant az érdeklődés. Itt meg is álltunk. Én zavarodottan, a kereskedő a hosszúra nyújtott elnéző mosollyal az ajkán. Zavarodottan és kicsit úgy, mint aki nem képet akar árulni, hanem mint aki árulást követ el. Mert dehogyis szeretnék én megválni egyetlen Nagy Istvánunktól! Dehogyis szeretném a hónom alá csapni a mind jobban fenyegető veszedelemben. Dehogyis szeretnék én egyetlen szülőföldemből kiszaladni, kiszakadni. A boltból viszont kioldalgok. Kioldalgok, mint egy kivert kutya. Talán szűkölök is, mert nagyon fáj valami. Pedig nem bántottak. És mégis nagyon fáj. Tudniillik — hogy a műkereskedő szavával éljek - ebben a szép, előkelő boltban, ebben a finom szaküzletben ki se mertem ejteni a számon Hangya András nevét. Nem mertem, mert attól féltem, hogy ezt a nevet itt nem ismerik. Talán még a szakmai körökben sem mindenütt. 9
