Forrás, 1997 (29. évfolyam, 1-12. szám)

1997 / 7. szám - Németh István: Öt szál nonea

szívünkben a veszendő szülőföld fájdalmával. Valójában nem is egy csendes ivóban, hanem saját romjainkban ülve.

Szárnyaszegett arkangyal

Most azt kellene leírnom, amit látok, ami a szemem előtt zajlik, de nem tudom megnevezni. Két kilenc éves kisfiú hasal a szőnyegen a tévékészülék előtt, pontosan úgy, mint ahogy Hongkongban és Kishegyesen, s pontosan akkora beleéléssel nyomkodják egy fekete doboz gombjait — „egér”? távirányító? —, melynek hatására a képernyő két robotfigurája halálra öklözi, rugdalja, abálja egymást. Annyira beleélik magukat a játékba, hogy se nem látnak, se nem hallanak. Azt se vették észre, hogy a szobába léptem, hogy ott állok fölöttük. Pedig az egyikük, akinek a neve legyen itt Ákos, megjelenésemkor a nyakamba szokott ugrani, s a másik is, ha épp itt van, mint most, s akit nevezzünk Árpádnak, illedelmesen visszaköszön. Most nincs lelkendező nyakbaugrás, nincs visszaköszönés. A szobát betölti az a jellegzetes vijjogó hang, amely a világ minden gyerekszobáját betölti, ahol a gyerekek komputeren játszanak.

Állok fölöttük és nézem őket. Nézem Ákost és Árpádot, a két újvidéki kisgyereket, jó barátot, akik ugyanannak az iskolának a harmadik osztályába járnak, magyar tagozatra, az osztály összlétszáma tizenkettő. Apostolokból is pont ennyi volt, és nekik se volt sokkal könnyebb dolguk, mint Ákoséknak. Apostolék igét hirdettek botfülűek között, Ákosék igéket fogadnak magukba. Ebben a pillanatban egy izgalmasnak ígérkező komputerigét. Spongyaként szívják magukba egy eljövendő világ igézetét. Egy új meseország kapujában állnak, illetve hasalnak, ahol a Piroskákat és a farkasokat fölváltották a vasorrú bábáknál is hátborzongatóbb szárnyas szuperemberek.

Itt állok, ahol ez a két kissrác hasal, a népmese és a gépmese határ- mezsgyéjén tizenharmadik, elkésett apostolként, és nincsenek meggyőző érveim, igéimet is mind elvesztettem. Nem tudok szembeszállni a szárnyas szuperemberekkel, mert legelszántabb híveikkel, a földkerekség gyermekhadával kerülnék szembe. Bénultan, tehetetlenül állok Ákos és Árpád izgalomtól remegő teste felett, pedig tudom, hogy az, ami a képernyőn zajlik, az ember leikéből fakadt mese halálával végződik. A gépmese legyőzi a népmesét. Az ember által létrehozott masinéria megsemmisíti alkotóját.

Varom, majd csak észreveszi már a két kis betyár nesztelen neszezése- met. Úgy látszik, elvárhatom. Hiszen ami a szemük előtt zajlik, nem is mese, több annál: játék. Játék, amit saját maguk irányítanak. Persze nagyon is „alájuk” játszott játékok ezek. Pornográfia gyerekeknek. Házhoz szállítva, tálcán hozva. Hongkongtól Kishegyesig. A felhőkarcolótól a sárkunyhóig.

Nem tudom, meddig lovalnám bele a magam elfogultságaimba, ha váratlanul föl nem rikoltana Ákos:

— Vidis? Pogodio je! (Látod? Eltalálta!)

— Nije bio pravi pogodak! (Nem volt telitalálat!)

Hirtelen arkangyali düh fog el:

— Hát ez meg milyen beszéd?!

7