Forrás, 1997 (29. évfolyam, 1-12. szám)

1997 / 7. szám - Németh István: Öt szál nonea

alkalmasint mindennapi látvány, jómagam, szüló'földem határán túl keveset mozgó, eló'ször találkozom vele. Mégsem a csengője foglalja le figyelmemet, hanem az a jelmondat, ami a korsó hasára van pingálva: „Ha a főnök csönget, a beosztott ugrik.” Idézőjel bezárva.

Egymagámban ülök a kis ivóban, és búslakodom. Rögtön rámszólhatna az olvasó, hogy ez az író úr privát ügye. Nincs módomban vitatkozni az elképzelt olvasóval. Olvasó már a képzeletben is egyre kevesebb. Meg hát, mondom, egymagámban üldögélek, föltűnést kelthetnék, ha félhangos vitába ereszkednék a világgal.

Bár ez sem bizonyos. Egyre több magányos férfival és nővel találkozom az utcán, akik félhangosan, félig magukban perlekednek valakivel. A járókelők talán épp azért nem fordítanak rájuk figyelmet, mert az utóbbi időben annyira elszaporodtak. Miként a kéregetők is elszaporodtak az utóbbi időben, a bénák és nyavalyatörősek. Csúszunk keletre, amerről a hajnali fényesség és a fullasztó nyomor árad felénk.

Mégiscsak meg kellene hát beszélni önmagunkkal is a dolgokat. Bizonyos emberek ezt már elkezdték, s folytatják még az utcákat róva is. Valamivel nagyon nem lehetnek kibékülve. Talán a legközelebbi hozzátartozóikkal, akiket már rég eltemettek, talán a szomszédaikkal, vagy éppenséggel az Egyesült Nemzetek Szervezetével. Esetleg önmagukkal nincsenek kibékülve.

Tegnap egy idősebb hölgy vonult el mellettem a belvárosban, egyfolytában mondta szegény. Mondta a láthatatlan barátnőjének, volt férjének, egykori gavallérjának. Olykor megállt, s szembefordult ezzel a láthatatlan személlyel, s még a hangját is valamelyest felemelte.

Most jómagam is mondhatnám a magamét a kis ivó délelőtti csendjében, mondhatnám, ha másnak nem, hát ennek a csengővel felszerelt, jelmondatos díszkorsónak. És miért ne mondhatnám éppen neki? Bizonyára türelmesen meghallgatna, talán néha még csöngetne is egyet, értő, együttérző, igenlő bólogatás helyett.

Hát, kedves söröskorsó! Most nem a legjobb kedvemben találsz, talán épp azért tértem be ide már kora délelőtt, mert reggel depressziós hangulatban ébredtem, kialvatlan vagyok, s idefelé jövet egy olyan élményben volt részem, amit itt csak egy mondat erejéig érintek: egy szemmel láthatóan elmebajos fiatal nő egy valószínűleg szeméttelepről fölszedett ósdi gyerekkocsiban szinte vágtatva tolta a kicsinyét, akiről nem lehetett bizonyosan megállapítani, hogy alszik-e, vagy már halott.

Megállt mellettem az utca sűrű forgatagában egy fiatalasszony, „maga is azt nézi?”, kérdezte. Mások nem álltak meg, rajtunk kívül senki se állt meg, és senki semmit nem kérdezett, mindenki sietett a dolga után.

Viszont itt bent az ivóban egy pillanatra fölvidított a hasadra pingált vicces jelmondat, ami valójában csak az első pillanatban tűnik viccesnek. Mert nem az. A beosztottnak mindig ugrania kellett, ha a főnök csöngetett. Sokan hittük, hogy ez majd a szocializmusban megváltozik. Nem változott meg. A beosztottnak akkor is ugrania, hajbókolnia kellett. És megalázkodnia. Mert talán az a szocializmus nem is volt szocializmus.

És most, kedves söröskorsó, itt állunk hit nélkül; jövőkép nélkül. Itt ülünk kora reggeltől késő estig az ivóban. Rossz közérzettel, rossz lelkiismerettel. Közelünkben a szétlőtt Vukovárral, a félig lerombolt Szarajevóval,

6