Forrás, 1997 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1997 / 7. szám - Németh István: Öt szál nonea
a közérzeted romlik? S a biztonságérzeted is? Az ország határai nyitva állnak előtted, mehetsz, szabad vagy, mint a madár! Megvizsgálta-e valaki — megvizsgálható-e? —, hányán vándoroltak ki csak ezekért a kemény MARPEDIG-ekért? Azért, hogy évtizedeken át az ország polgársága nem oktatásban, hanem kioktatásban részesült. A „két anyanyelvű” kisebbség kettős kioktatásban. Hogy a szóban forgó MÁRPEDIG-ek mennyire átitatták itt a „lelkeket”, egy személyes vallomással illusztrálom. Szabadka felé utaztam egy költő barátommal. A rádió épp a Spartacus labdarúgócsapat fölállítását ismertette. Magyar nyelvű fiú egy vagy egy se volt a tizenegy között. Keserűen jegyeztem meg: Szabadka legrangosabb csapata magyar játékosok nélkül. A költőt, aki magyarul írta verseit, mintha kígyó marta volna meg, fölszisszent: A legjobb tudásom szerint a második világháborút nem a magyarok nyerték meg! Valóban nem mi nyertük meg. Talán jobb is. Mert ha vesztesként ily mérhetetlen gőggel vagyunk eltelve, hogyan viselkednénk győztesként? S miközben eme keserű és haragos sorokat rovom, szelíden figyel Valaki. Ahogy fölemelem a papírról a tekintetem, látom, hogy ez a Valaki egy virágcsokor. Azonnal ráismerek, hiszen néhány nappal ezelőtt magam szedtem valahol a város szélén, magam raktam a kék vázába. A virág is kék. Vadvirág. Ahogy ezt leírom, a vadmagyar meg a vadrác szavak jutnak eszembe. S rögtön utána az, hogy a vadvirág büszkén viseh vadságát, nem úgy, mint a vadmagyar vagy a vadrác. Ez a vadvirág abban különbözik a nemesített virágtól, hogy megőrizte eredeti mivoltát; eredeti színét, formáját. És ezt nemes egyszerűséggel viseli. Nem hivalkodik vele, de nem is szégyelli. Tudja magáról, hogy a vadvirág legalább olyan szép, mint a nemesített, s nem vágyik megnemesítésére. Szembenézek piciny, kék szemével. Elnyílóban ez a világoskék szem megsötétül. Különben apácavirág a neve, tudományosan nonea. Mondhatnám azt is, hogy a nonea kicsi kék szemével az Isten figyel engem. Ha volna rá ideje és volna hozzá türelme, hogy egy szegény újvidéki (csakugyan újvidéki?) magyar írót figyeljen bokros teendői közepette. Azonban ahogy jobban szemügyre veszem az apácavirág-csokrot, röstellkedve látom, hogy elnyílóban is mosolyog. Persze nem a gőgös, öntelt ember mosolyával, aki olyan kifejezéseket talál ki, mint például MÁRPEDIG, hanem teremtőjének derűjével. És ugyanígy fog mosolyogni millió év múlva is, amikor az egyetemes magyar irodalomnak már emléke se marad, és amikor réges-rég író se lesz már és olvasó sem, csak a teremtőjét magasztaló, szüntelenül nyíló és folyamatosan elvirágzó APÁCA VIRÁG. Cifra söröskorsó Egy söröskorsó díszeleg az ivó pultján a nyakába szerelt rézcsengővel. A csengő akkor szólal meg, ha ráütnek. Öreg, patinás szállók recepcióiban látni hasonlót. A söröskorsó nyakára talán azért szerelték fel, hogyha kiürül, a vendég csengetéssel jelezze: hozhatják a következő túrát. Sörivó országban 5
