Forrás, 1997 (29. évfolyam, 1-12. szám)

1997 / 6. szám - Bence Erika: Szabadka irodalmi képe (Lovas Ildikó: A másik történet)

elveszett kabátjának története (ami itthonmaradásunk története is). Ugyan­olyan különös kabátról van itt szó, mint amilyen különleges kabátok és köpönyegek voltak és remélhetőleg lesznek („teremnek”) is az irodalomban. Az sem ismeretlen dolog, hogy amint Krámer úr­nak ellopják a kabátját, bátorsága, tettre- készsége és önbecsülése is odavan. Pedig nagy szüksége lenne ezekre a tulajdonsá­gokra, hiszen megint „hideg időit” követ­keznek, ismét „megkocogtatták az ablakot, és sietve, a mássalhangzókat sisteregtetve mondták a hírt, hogy fegyverszünetet kértek, ez a biztos véget jelenti, ha nem a halált, csomagolni kell és felmenni...” Krámer úr azonban nem menekülhet, mert ellopták a kabátját, s mert mértéktartó és anekdotahallgató. Az írói-elbeszélól kon­zekvencia keserűen ironikus: „Pedig mi maradt meg neki ebből a városból, ha nem az ostorfák, és az azon ülő szél, amelynek szintúgy hálás lehet hideg lehelletéért, hiszen olyankor a kabátjának örülhet. És ennyi az élet, gondolta, miközben gondosan kerülni kezdte a gelegonyákat... Ebben a városban van ehhez néhány ostorfa.” Krámer úr kabátjának története a Kala­máris A vihar című novelláját idézi ben­nünk, amelyben úgy érkezik el az újabb, leendő' „szomorú idó'szak” híre a városba, hogy miután a háború óta eló'ször elmarad a reggeli istentisztelet, váratlanul sötét fellegek ülnek az ostorfákra, úgy hatnak, „akárha fekete ruhába bújt bunyevác vén­asszonyok nyargalászták volna körbe a város felett elterülő' apró eget”. S mindez egy korábbi fagyos diktatúra emlékét idézi fel az égre (és a jövő felé) ijedten tekingető városlakókban. A kötetzáró novella Az üveggolyó is ho­mokból van — hiszen a Seol című szöveg Tolnai Ottó azonos című, tanulmányértékű recenziója előtt jelentős és az egész kötetet vallomás-jellegével meghatározó írás, de nem novella —, amely ugyancsak a város­ról, a szabadkaiság élményéről ad tanúbi­zonyságot. A szabadkaiság (az „örök sza­badkaiság”) élményét a már említett ostor­fák mellett a város „alapja”, a homok (,,... az építkezés kezdetén a polgármester azt találta mondani,hogy homokon, de nem homokból fog felépülni a Városháza...”) jelenti. A homokkal való szüntelen viasko- dásuk eredményeként a szabadkaiak meg­ismerik nemcsak a természettel való együttélés szabályait, de a kitartás, a munka, a teremtés jelentette kiváltságot, szabadságot is. Épp ezért másként, szaba­dabban gondolkodnak, magatartásmódjuk­nak csak általuk létrehozott koordinátái vannak. Ez teszi lehetővé számukra, hogy városukba a legjobb alkotókat invitálják, akik maradandó nyomot hagynak annak épületein, utcáin, más helyein, a szellemi értékek világában is. De a viselkedés— és gondoskodásmód e helyi érvényűsége az okozója annak is, hogy „együtt éltek, al­kottak a dilettánsok és lánglelkűek”, s csak azok számíthattak „tapsra” maradéktala­nul, akik elfogadták e szabályokat. „Az viszont már a renegátság negatív kisülése volt, hogy a város lakói nem tudták méltón eltartani azokat, akik lelkűk homokjából várat építettek, szemeiket gyönyörködtet­ték: hálátlanok és feledékenyek voltak, könnyen kiestek emlékezetükből a kőbevé­sésre érdemes nevek”. Róluk, a lánglelkű- ekról (kisemberekről és híres személyisé­gekről) szólnak Lovas Ildikó novellái. A Kalamáris ban megkezdett vonulásuk (Lobi Sára A haj című novellában Pacsirtá­val sétálgat Szabadka utcáin és az ifjú Kosztolányi Dezsővel hólabdázik; Gruber Emma — Lovas kedvenc alterego-hőse — a Tavaszi ködökben Halina Bellával elmél­kedik Kosztolányi leikéről; Az Egy épület történetében pedig lányos mamák képzelik bele magukat Komor Jakab építész anyósa szerepébe. És még sorolhatnám e különös sorstörténeteket.) a Másik történetben folytatódik, sőt újabb „lánglelkűek”, újabb ismert „élethabzsolók” csatlakoznak hoz­zájuk. Megnevezhetnénk őket. Nemcsak azt fedhetnénk fel, kit rejt Komor Jakab neve, vagy A másik történetben ki kicsoda, azaz kiről szól A gyógyszerész barátja című novella, ki az az író, aki elhagyva a várost, „magával viszi a villamost” (Egy világuta­zó), s ki az az ember, aki Zombori úti sa­rokszobájában a „kín és a szerelem miszté­riumát” igyekszik megfejteni (Egy megta­lált történet), de megnevezhetnénk a no­vellákban utalások szubjektumaként je­88

Next

/
Thumbnails
Contents