Forrás, 1997 (29. évfolyam, 1-12. szám)

1997 / 6. szám - Enyedi Pál: Dávid István: Műemlék orgonák Erdélyben

szerkezetéről, elkészítésének módjáról rendelkezik alapvető ismeretekkel, hanem tájékozott a történelemben, a művészettörténetben, zenetörténetben, a liturgia és az orgonaépítés történetében is. Szerteágazó munkájához természetesen időről időre igénybe kell vennie e társtudományok művelőinek tapasztalatait is.

Az erdélyi orgonaépítés története a magyarországi orgonatörténet fontos, jellegzetes és az évszázadok során gyakran meghatározó része. Orgonakultúránk első hiteles adatai is e területről származnak. A templom, melynek orgonájáról 1350 körül az első tudósítás szól, a nagyszebeni Marienkirche. Az első név szerint is ismert orgonaépítő szintén szebeni, Stephanus Renispingar, a leleszi premontrei templom 1367-ben elkészült hangszerének készítője. Egy 1499-ben kelt levélben ugyancsak erdélyi, mégpedig egy brassói orgona építése kapcsán találkozhatunk először olyan leírással, melyből az orgonatörténet talán legnagyobb újítására, az önálló regiszterekből álló újkori hangszer hazai megépítésére következtethetünk.

Buda elfoglalása előtt Erdélyben Szebenen és Brassón kívül még Csíksomlyó, Gyulafehérvár, Marosvásárhely, Medgyes, Kolozsvár és Segesvár orgonáiról történik említés.

A XVI. századi gyulafehérvári udvarban több fejedelem is közismert művészetpártoló: János Zsigmond Beszterce városától orogonát kap ajándékba, a zenetörténet első orgonaiskolája pedig, Girolomo Diruta „II Transilvano”-ja, Báthory Zsigmond megbízásából, a fejedelem támogatásával jelenik meg. Nem tűri azonban az liturgiában az orgonát a reformáció kálvini és unitárius ága, így ezek erdélyi elterjedése az ottani orgonaépítést a XVI-XVII. század fordulójától másfél évszázadra visszaveti. A hangszert jó ideig csak a lutheránus szászok és a katohkus hiten maradt székelyek használják. Az előbbiek ismét élen járnak a hazai orgonaépítésben: 1673-ban a felvidéki Johannes Vest mesterrel szebeni templomuk számára készíttetik el az ország legnagyobb — 36 regiszteres - orgonáját.

Erdélynek a Habsburg birodalomba való tagolása után, a viszonylagos béke idején az orgonakészítés is fellendül, a helyi orgonakészítők mellett újabb és újabb mesterek telepednek le Felvidékről, Sziléziából, sőt Svájcból is. A XVIII. század közepén ismét lökést ad az orgonaépítésnek, hogy a reformátusok, majd a XIX. század elejétől az unitáriusok is feloldják az orgona használatának tilalmát. 1839-ben ismét Erdélyben épül egy hatalmas hangszer: ezúttal a brassói szászok állíttatnak fel egy idehaza eddig nem látott nagyságú, 63 regiszteres orgonát. Ekkor jelentkeznek sorra a székelyföldi orgonaépítők is, köztük a legjelentősebb, az 1855-ben Bácskából bevándorolt Kolonics István Erdély orgonakultúrája még utoljára az első világégés idején hallat magáról: 1915-ben — a fővárosi hangszereket is megelőzve — ismét az ország legnagyobb orgonája készül el a szebeni evangélikus templom számára. Ez azonban a gyors hanyatlás kezdete is. A békediktátumot követően beszűkül a piac, a gazdasági válság és az újabb háborús fellendülés akadálya. A mélyponthoz rövidesen a vallás- és egyházellenes diktatúra és a sok évszázados orgonakultúrával rendelkező szászság elköltözése vezet: századunk közepére a közel másfélezerre becsülhető erdélyi, partiumi és bánsági orgonaállomány szakképzett karbantartó, orgonaépítő nélkül marad.

E reménytelen helyzetben, az egyre súlyosabb egyház— és magyarellenes elnyomatás idején, abszurd tilalmak közepette lát munkához egy kolozsvári fiatalember, egy református lelkész fia, hogy számba vegye egyházának orgonáit. Vajon mi késztethette erre?

Elbűvölhette a varázslatos, ódon hangzás, megragadhatta az orgonaházak míves kiképzése, mely az elhanyagoltságon, a gyakran elcsúfított külsőn is átsejlett. De emellett azt is tudta: az elődöktől kapott örökség a mi önazonosságunknak vált részévé, s ezen örökség pusztulásával - melyet nemcsak a múló idő siettetett, hanem a hatalom egyre durvább támadásainak is célja volt — saját énünk csorbul.

Az akkor létrejött jegyzék - az Erdélyi Református Egyházkerület 1977. évi kér77