Forrás, 1997 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1997 / 1. szám - Kőhegyi Mihály: Régészetről, honfoglalásról, magamról
külső - csak csonkjaiban megmaradt - karikába illeszkedett. A pofarudas zablák készítését és alkalmazását az a tapasztalat tette szükségessé, hogy a csikózabla karikája kis méretű volt, és hirtelen fordulásnál az mindenestől becsúzhatott a ló szájába. Huncutabb lovak rá is haraphattak (beszophatták), és így irányításuk nehezebb volt. Az oldalpálca ezt akadályozta meg: a legakaratosabb ló sem tudja behúzni a pofakarikát, tehát ezzel biztosan foghatott a lovas. Rendeltetését ismerve nem is meglepő, hogy oldalpálcás zabláink zöme női sírokból került elő, és ha férfisírban találjuk, az rendszerint rangos, nem mindennap lovagló férfiember. A gyengébb karú asszonynép, gyerekek, az éltes korú felnőttek és kevésbé harcedzett előkelők használták tehát. A X. századból nem rendelkezünk írott forrásokkal, melyek a magyar társadalom szerkezetét ismertetnék, de a - László Gyula által kidolgozott — temetőelemzés sok ponton eligazít bennünket. A régészeti leletek tükrében a X. századi magyarság rétegekre bomló társadalom képét mutatja, amely határozottan elkülönülő csoportokra tagolódott: az előkelő származású, rangos, nagy vagyonnal rendelkező vezető családokra; a szolgálatukban álló többé-kevésbé vagyonos középrétegre, a tulajdonnal rendelkező köznépre, valamint az előkelők birtokában lévő, uraik háza táján élő szolgákra. E társadalmi rétegeket a jogok és kötelezettségek egész rendszere kapcsolta össze. A térképre pillantva leolvashatjuk, hogy a madarasi temető egyetlen sorból állott, melynek bal - sajnos feldúlt — szárnyára férfiakat, jobb szárnyára a nőket és egy (leány?) gyermeket temettek, mint azt fenntebb már elmondottuk. E beosztás a köralakú jurta képét idézi fel, illetve a lakomákon, összejöveteleken, vendégségben, megtelepülésnél mindenkor gondosan betartott ültetés- és településrendet, ahol ugyancsak megszabott mindenkinek nemek és a rang szerinti helye. Az újabb régészeti adatokból arra következtethetünk, hogy a honfoglaló társadalom alapsejtje az a maihoz hasonló család, amely a szülőket, a még legénysorban levő fiúkat és a hajadon leányokat foglalta magában. A madarasi temető csak mérsékelten alkalmas társadalomtörténeti következtetések levonására; de annyi bizonyosnak látszik, hogy a X. században, a Géza- és István-kori államalapítást megelőzően használt temető közepén idősebb házaspár (második és negyedik sír) feküdt. A 3. sír melléklet nélküli, zsugorított férfia az ő szolgájuk volt. Az első és hatodik sír páija tartozhatott együvé és a közbeeső nemzedéket jelenthette. Az ötödik sírban nyugvó gyermek bármelyik házaspáré lehetett. Az ötödik és hatodik sír között indokolatlanul és szokatlanul nagy a távolság. Itt - bár erre semmiféle kézzel fogható bizonyítékunk nincs - további csecsemők nyugodhattak, akiknek csontjait a 60-80 cm mélyre lehatoló homokforgatás (rigolírozás) tehette tönkre. A középréteg, melynek nem vagyont érő öltözéke, hanem csupán ezüstveretes csizmája, ruhája és lószerszáma volt, többnyire kiscsaládi temetőkbe temetkezett (Karancslapujtő, Orosháza-Pusztai Ignácné-féle tanya melletti temető, Szakony). Maga a középréteg sem volt teljesen egységes, gazdagabb tisztektől egyszerűbb vitézekig terjedt a skála. A Madaras-Arvai-dűlőben feltárt temető ennek a középrétegnek a felsőbb szintjén helyezkedett el. Erre vall, hogy háziszolgájuk másvilági létében is gazdái mellett maradt. A honfoglalás kori zsugorított temetkezésekkel kapcsolatban legutóbb Dienes István és Szabó János Győző között vita alakult ki, ennek következményeképpen az utóbbi összegyűjtötte és rendszerezte az ilyen típusú temetkezéseket. A vita lényege: Dienes a zsugorítottan eltemetettekben háziszolgákat lát, míg Szabó János Győző társadalmi helyzetüket — az esetek egy részénél legalább is - nem így ítéli meg. Anélkül, hogy a nagyon hasznos vitába most belebonyolódnánk, meg kell jegyezzük: a kérdés árnyalt kezelése indokolt. A madarasi temető harmadik síijának melléklet 44
