Forrás, 1997 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1997 / 6. szám - Enyedi Pál: Dávid István: Műemlék orgonák Erdélyben
nyomtatott szöveg, ízléses közös borítóban, két kiadó, az Argumentum és a Kortárs összefogásával, a kecskeméti Petó'fi Nyomda segítségével jött létre, jelent meg 1996 decemberében. Köszönet illeti a kiadvány valamennyi munkatársát, továbbá azokat is, akik kéziratának születése helyén, Kecskeméten, bemutatóját megszervezték s azon közreműködtek. Orosz László Dávid István: Műemlék orgonák Erdélyben Az elmúlt év ó'szén jelent meg Kolozsvárt a Polis Könyvkiadó gondozásában Dávid István könyve, a „Műemlék orgonák Erdélyben”. Szerzője Székelyudvarhelyen született és Kolozsváron szerzett orgonaművészi diplomát, jelenleg a nagykőrösi református templom orgonistája, a Károli Gáspár Református Egyetem Nagykőrösi Tanítóképző Főiskolájának tanára. Vezetésével 1991-ben jött létre az Organa Transsylvanica Alapítvány. Mi ez a hangszer, mi az orgona valójában, mely valamennyiünkben magasztos érzelmeket kelt, s mégis: ismereteinknek, történeti, művészeti és zenei tanulmányainknak legfeljebb a perifériáján jut számára kicsinyke hely? Az orgona a nyugati kereszténység egyetlen általánosan elfogadott, „bevett” zeneszerszáma. Használatát a nyugati egyház a bizánci császári udvartól vette át, ahol először érezték meg az orgonahang változatlanságában rejlő, végtelenséget sugárzó erőt, s ezért a hangszer a császári ceremóniáknak, az uralkodó egész birodalmat érintő megnyilatkozásainak kísérője lett. A templomi orgona hangjában tehát - Joseph Ratzinger megfogalmazása szerint - a mindenség, a kozmosz dicséri az Istent. A hangszer a XVII. századig szinte kizárólag önállóan, leggyakrabban az énekkel váltakozva szólalt meg az istentiszteleten. Hogy ez időtől a korái majd a népének kíséretét is elláthatta, azt méreteiből fakadó — nagy tereket betöltő és jelentős tömeg énekét is alátámasztani képes - hangerejének köszönheti. Az orgona ezen elsődleges, liturgikus feladata mellett, melyre a vallásos buzgalom rendelte, más szerepet is betöltött, így reprezentálta a nagyobb megrendelő közösségek gazdagságát, hatalmát, egyben tanúsíthatta a művészet- és zeneszeretetét is. Ezzel a közösség önazonosságának jele és kultúrájának egyik kifejezője lett. S vajon melyik az a tudományág, melynek művelésére orgonaművészi, előadói pálya mellett Dávid István adhatta magá? Melyik diszciplínához tartozik az orgonák történetének kutatása? Az orgona igen összetett hangszer. Szerkezetében a legbonyolultabb, teljes elkészítéséhez pedig többnyire három különféle mesterség mívelőjére volt egykoron szükség. Az orgonaépítőt - aki asztalos, fémöntő, építőmester és akusztikus is volt egy személyben - többnyire a faszobrász, majd a festő és aranyozó mester követte egy orgona elkészítése során. Ezeken túl az orgonaépítésnek éppoly színes és koronként, tájanként szerteágazó a története, mint a művészettörténet bármely ágának, az építészetnek vágj7 a festészetnek. így nem csoda, ha manapság e régi hangszereknek nehezen akad hű gazdája. A művészettörténésznek, műemlékvédőnek az orgona szerkezete, zeneszerszám mivolta, hangzása idegen, a hangszertörténésztől a szinte épületnyi nagj7ság és az ehhez illesztett szobrászati és festészeti dísz áll távol, de őt is riasztja a mechanizmus más hangszerekhez képest kiismerhetetlennek tűnő sokfélesége és bonyolultsága. Hasonlóképpen nem találja helyét az orgona az ipartörténetben sem: ott a gazdag képző- művészeti köntösnek s a zeneszerszámnak nincs keresnivalója. így hát hangszerünk egy újabb tudományág művelője, az orgonatörténész gondja marad, akit körülvesz a fent említett kollégák jóindulatú gyanakvása: ő valóban ért az egész orgonához? Hiszen hivatalos képzettsége szerint leggyakrabban orgonaművész vagy olykor orgonaépítő. Érdeklődése azonban nemcsak az orgonaműnek, az orgonajáték, az orgonahang felé fordul, és nem csupán a hangszer 76
