Forrás, 1997 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1997 / 6. szám - Pozsvai Györgyi: Gondolatok Bodor Ádám novellisztikájáról
A semmire mutató szóról, a semmit betájoló határozóról szinte képtelenség leválasztani a látszatot. A „mi” nyelvünk által konstruált valóságtól lehetetlen különválasztani annak fonákját, árnyékát. A szó által lehatárolt világon belül az intellektus kényszerpályás mozgásra Ítélt. A tér: sivatag szellemünk/rációnk. A sivatagi horgonypont a négy égtáj közé behatárolt, beékelt egisztenciális helyzet. A tekintet azonban a végtelenségekbe hatol, a tenger tisztességes csodálója. A partokhoz kötött emberek a szabadság és a távolságok sóvárgói a szűk horizontok, a világlátásbeli zártságok, az ismereti (nyelvi) és egzisztenciális meghatározottságok ellenében. A lét és az ismeretelméleti bizonytalanságok terrénumán a ház helyzetileg zsákutcát alakít ki, a parti üteg pedig, mint merev, s ezért törékeny, evidenciáink telibe találva. „Csontmoszat sarjadoz a fehér sivatagban / meddő' nászban fekve az éggel összeforr... a teremtó' ige fonákja: Ne legyen.” (Weöres Sándor: 23. Tenebrae) Mese a szerétéiről 73
