Forrás, 1997 (29. évfolyam, 1-12. szám)

1997 / 6. szám - Pozsvai Györgyi: Gondolatok Bodor Ádám novellisztikájáról

Körülöttük a levegő delejes-vibráló. Itt-ott gyér növényzet mint széthintett természetlírizmus:

„Az esős időszakban itt a lefolyó csapadék sárga falú árkokat mosott a homokos földbe, a szikkadt mélyedésekben szürke tojáshéj között kórószár rezgett.”

Odébb, egy szöveghellyel arrébb egyetlen sávnyi, ittfeledett líraiság kornyadozik:

„Oda, ahova a darab kerítés napközben kevés árnyékot vet, valaki nyolc tő petúniát ültetett. Ha eszembe jutottak, mindig szerettem a petúniákat, de ezek kicsik és porosak voltak. Nagyjából ennyi volt tehát: a fehérre meszelt falak, a lapos tetőről a kátránypapír, a fél kerítés és a petúniák.”

A falu végén fövenyes térség: egy alanti a fenti sivataggal találkozik. Az ásványi anyag a vízzel és a levegővel a ciklikus létformával, a téridő dimenziójával, annak végtelenségével érintkezik. A lenti mikrokozmosz horizontja a makrokozmosz nyitottságában folytatódik. A végtelenségekből kihasított fólddarabka (a falu s a ház) nyelvileg körbe— és behatárolt sziget. Keletre a tenger, majd az asszony nyugat felé mutatott: A gázgyár”.

Környezetük a „mi” nyelvünk által lehatárolt, mely automatikus érvényű közmegállapodásokra épül. A konvenciók megelőzik a szellemi vakságot, megóvnak ettől, miképp a kételytől is megkímélnek. A név úgyszintén közmegegyezésen alapul, mármint a személyé, a „[vjiccelődős fiú”-é, aki utóbb elfogadja, hogy ezentúl Tódornak szólítják.

A kiaszott, ember nélküli vidéken hideg szél tekereg, a háztetőről kátránypapírt cibál. Egykori, mára megfeketedett, hiú reményeinken komiszán átfúj, majd közönyösen tovább fut. Mint sivár, kallódó tárgyi környezet egy már lakatlan tyúkketrec: „kifordult ajtajával lakói menekülésére emlékeztetett. Tetején kiterítve pecsétes kék pléd, színehagyott párna, üldögélésre”.

S egy másik tereptárgy a sanyarú térségben prezícen betájolt:

„Jobbra ötven méternyire beomlott fekete betonépítmény emelkedett, egy kis parti üteg. Kémlelőtornya megdőlve lógott a jobbára csupaszon maradt vasszerkezeten, egyetlen lövést kaphatott. Jól látszott még a keskeny, hosszú lőrés, ami mögött zsámolyon forgatták körbe az ágyúcsövet, fönn a hadnagy a messzeséget fürkészte, amíg aztán ugyanabból a messzeségből pontosan bemérték őket.”

Az esti kérdések feletti töprengés helyzetét idézi a narrátori én és a fiú záródialógusa, amint „a szürkébe vonult ház falán föltűnik egy nagy termetű alak árnyéka, amelyhez egy kisebb termetű alak árnyéka csatlakozik, rövid imbolygás után elszakadnak az egyetlen világosabb felülettől, és belemerülnek a rét konok sötétségébe”. Szavaik mintha a platóni barlangfalra vetülnének. Az éjszakában a halvány fényforrás: „(...) délen a felhőkön világítótorony fénye viliózott.

— Egy hajó - mondtam később.

— Most pedig forduljunk meg - mondta a fiú. - Lát valamit?

— Nem látok semmit.

— Azért csak nézzünk. Ott van a gázgyár.

— Vagy ott lesz.

— Ott van az.

Bámultunk sokáig a sötétségbe, a gázgyár felé. Ott lehetett valahol, de nem látszott. Nem látszott semmi.”

72