Forrás, 1997 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1997 / 6. szám - Podmaniczky Szilárd: A szabadság fogságában
Tulajdonképpen mindenki csak ebben az időszakban érezte magát szabadnak, amikor még se szabadságon nem volt, se pedig már a munkában. Másnap reggelre ez a valódi szabadságérzés megszűnt, az első fénysugarak hatására azonnal beléjük hasított, hogy szabadságon vannak, már a szabadságukból telik az idő, amelyet egyelőre a paplan tikkasztó kazánjában töltenek el, ahelyett, hogy szabadságérzésükben fürödve egy mindentől megtisztulni vágyó, a végtelenségig könnyed ember képében jelennének meg maguk előtt. A szabadság első néhány napja azérrt soha nem telt olyan szívszorítóan ritmikusan és szabályozottan, mint attól a naptól kezdve, amikor kifogytak mindazon tevékenységi formákból, amelyek a szabadságon lévő embert oly jól jellemzik, s megkezdődött ezen tevékenységi formák ismétlése, újbóli kipróbálása. Aki már volt szabadságon, jól tudja, hogy milyen kevés dolgot lehet csinálni szabadság alatt, legalábbis olyan sokat nem lehet, hogy valamelyiket ne kellene újból megismételni, ahelyett, hog újabb és újabb szabad- ságos tevékenységbe kóstolna bele az ember. Sportolni, kulturálódni egyébként is lehet, ahhoz nem kell szabadságra menni, így tehát vajmi kevés különbség mutatkozik a szabadság és a munkában eltöltött napok, vagy a hétvégék között. Nem véletlen, hogy a szabadság ideje alatt a legtöbben a munkahelyüktől távolra elutaznak, fölkeresnek olyan helyeket, amelyek számukra eddig ismeretlenek voltak, ezzel az újdonsággal igyekeznek maguknak biztosítani, hogy az újdonságtól érzett kíváncsiság érzése, amit otthon már nem tudnak életre kelteni, megadja egy felfedező ember szabadságának érzését. De amint kiderül, hogy az a hely, amelyet felfedezni kívántak, igen kevésben tér el attól a helytől, ahonnan érkeztek, vagy csak olyan kevéssé, hogy napok alatt fölfedeznek mindent, és már a kulturális és sporttevékenységeket is kiaknázták, magukban vagy szeretteik környezetében az elfogyasztott reggeli után csendesen üldögélnek a takarosán bevetett ágyuk szélén, és próbálnak valamit kitalálni, hiszen szabadságukból rohamosan telik az idő. Előbb csak az órák, majd napok válnak kínosan egyformává, ahogyan a hétköznapokban a munkahelyen, ők pedig görcsösen megpróbálnak továbbra is szabadságon lenni. Ha nem sikerül semmi újat kitalálni, alapjában véve már be is fejezték a szabadságot, s a hátrelévő idő elkezd rohanni. Gondolatban már megcsapja őket a munkába meneti első szellő, szemük előtt kirajzolódik a munkahelyhez vezető útvonal egykedvű és haszontalan kanyargóssága, s mintha csak átaludták volna azt a néhány hetet, amit szabadságon töltöttek, nem tudnak mesélni semmi érdekfeszítőt, bár előbb még kutatnak az emlékek között, de leginkább magukat látják a bevetett ágyon, amint egy új szabadságos tevékenységi formát próbálnak kitalálni, de agyrém, hogy milyen butának, lelassultnak találják magukat, s íme, a munkahelyen úgy ülnek le az íróasztal melletti székre, mintha még őrizné a szivacsos szövet párnás fenekük meleg lenyomatát, s ott könyökölve, mikor munkatársuk kérdésére azt válaszolják, hogy hosszú, hagyjuk, arra gondolnak, talán jobb lett volna tényleg átaludni a szabadság idejét, valójában tényleg semmit nem csinálni és nem is akarni, mert akkor most nem gyötörné őket még annak rossz ízű érzése is, hogy egy teljesen egyszerű, emberi kérdésre, hogy hogy telt a szabadság, kibúvó választ adnak, ahelyett, hogy egészen egyszerűen és emberileg válaszolnák azt, hogy nem csináltam semmit. És akkor most, hogy újra munkába állnak, éreznék, hogy elkezdődik 59
