Forrás, 1997 (29. évfolyam, 1-12. szám)

1997 / 6. szám - Gion Nándor: Ez a nap a miénk (regény - VIII. rész)

- A Rajcsúrba küldtek bennünket a németek — mondta. — Lövészárkokat kell ásnunk. Jófelé megyünk? És egyáltalán mi az a Rajcsúr?- Egy szép nagy füves rét — mondtam. — Disznók rajcsúroznak ott, de ma már emberek is megtelepedtek körülötte. A rét közepén egy kis zsidó temető' áll. Ássanak mély lövészárkokat körülötte. Egyébként rossz irányba mennek. Forduljanak vissza a becsei útra.

Aztán részletesen elmagyaráztam neki, hogy hogyan jutnak el a Rajcsúrba. A zászlós szégyenkezve elnevette magát.- Tanító vagyok civilben — mondta. — Földrajzot is tanítok a gyerekeknek. Bekötött szemmel minden országot megtalálok a földgömbön, viszont eltévedek az ilyen lapályos falukban. Még jó, hogy nem hegyes vidékre küldtek parancsnokolni. Belezuhantunk volna az elsó' szakadékba.- Maga egyáltalán nem hasonlít Perczel Mórra — mondtam.- Kire?- Perczel Mórra.

A zászlós megigazította szemüvegét, végignézett magát.- Történelmet is tanítottam az iskolában. Tudom, hogy ki volt Perczel Mór. Tényleg nem hasonlítok rá. O a tábornokságig vitte, köpcös és szakállas ember volt.- És gyó'zött. Rendet vágott itt Szenttamáson a szerbek között.- Mi is gyó'zni fogunk.- A rajcsúri lövészárkokban?- Lehet, hogy onnan kivonulunk. De visszajövünk hamarosan. Ez itt már ezer éve magyar föld. Nem hagyjuk elveszni az ősi magyar földet.- Jól gondoljátok meg az újabb hősködést — mondta Szekszer Johák bácsi. - Csak akkor gyertek vissza, ha tényleg még legalább ezer évig itt maradtok. Akkor talán mi is megmaradunk az ősi magyar földön.

Szekszer Johák bácsi rutén származék volt, de az első háború óta magyarnak vallotta magát, a magyar honvédséget saját segítőjének tekintette, még akkor is, ha azok puskák helyett ásókat raktak a vállukra.

A zászlós hátraarcot vezényelt a szakasznak, a honvédek elindultak az ásókkal a becsei út felé, hogy a Rajcsúrban lövészárkokat ássanak. Most nem énekeltek, és nem úgy néztek ki, mintha hamarosan visszajönnének.- Nekünk is mennünk kell — mondta Dániel Ferenc. — A többiek várnak bennünket.

Felállt a székről, kezet fogott mindenkivel, aztán kihívta a családját a házból. Rézi is kijött velük, a szekér mellett átölelte Saroltát.- Kiégetted a koponyámból azt a szörnyű fájdalmat — mondta. - Sohasem fogunk elfelejteni benneteket.- Adjál nekik két kiló sót - mondtam. - Szükségük lesz rá az úton.

Rézi elcsodálkozva nézett rám, de nem kérdezősködött, hozta a sót és átadta Saroltának.

És elmentek a csángók. A sovány ló lassan vonszolta az ágyneművel és gyerekekkel megpakolt szekeret. A gyerekek még a dunyhákon is mákos kalácsot majszoltak, és szomorúbbak voltak, mint az ásókkal menetelő honvédek. Szerencsére jó irányban küldük őket.

Zomboron keresztül eljutottak biztonságos helyre valahová a Dunántúlra. Egy másik csángó csoport Szabadkán keresztül próbált menekülni, azo46