Forrás, 1997 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1997 / 6. szám - Gion Nándor: Ez a nap a miénk (regény - VIII. rész)
— Mit... mit csináljunk a disznóval? Nem maradhat így az udvar közepén? Estig elromlik a húsa... Meg kellene pörkölni. Aztán kibelezni és szétvagdosni. — Pörköljétek meg — mondtam. - Bontsátok ki a szalmakazlat. A horog a fészerben van. Tépjetek ki annyi szalmát, amennyi elégeti a szőrét. A házat lehetőleg ne gyújtsátok fel. — Nem fogjuk felgyújtani a házat - mondta sértődötten Winkler Árpád. - Pörköltünk már disznót elégszer. — Akkor menjél a dolgodra. Most nem akartam, hogy fiatal legénykék lábatlankodjanak közöttünk, bizonyára a többiek sem akarták. Winkler Árpád elment szalmát tépni, és akkor Hám Lajos megkérdezte Dániel Ferenctól: — Merre tartanak a szóregi csángók? — Letáboroztak a Kuszli-hídnál. Kissé elbizonytalanodtunk. Nem tudjuk, hogy merre menjünk. Szabadka felé vagy Zombor felé? — Hová akartok menni? — kérdezte Katona András. — Valahová az ország közepébe. Ott talán nem bántanak bennünket. — Zombor felé menjetek — tanácsolta Bata János. — Ahogyan a rádiós hírekből kiokoskodtam, a partizánok már nagyon közel értek Szabadkához. Beléjük futhattok. — A kommunista partizánok nem az egyenlőséget és a jó életet hozzák? — kérdezte gúnyosan Hám Lajos. — Ideges napokat élünk — mondta elbizonytalanodva és majdnem röstellkedve Bata János. - Ilyenkor az emberek néha elragadtatják magukat... — Menjetek Zombor felé — mondtam Dániel Ferencnek. — Szabadkán esetleg felkoncolnának benneteket az elragadtatott emberek. Nem lenne időtök kivárni az igazi jó életet. Dániel Ferenc lehunyta a szemét, a napfényben nagyon megráncosodott az arca. Úgy beszélt, mint egy fáradt, öregember. — Két disznóig jutottam. Jövőre már három disznót hizlaltam volna. És egyre ritkábban beszéltünk románul. Szőregen megint megtanultunk egymástól magyarul beszélni. Úgy véltem, hogy ez az igazán jó élet. Aztán maradt egy szekerem egy rossz lóval. A szekéren ott van néhány dunyha, pokróc és párna. Meg egy leölt disznó. A disznót majd megesszük útközben. De azután mi lesz velünk? — Sót visztek magatokkal? - kérdezte Szekszer Johák bácsi. — A só most többet ér, mint az arany. — Talán van egy kevéske só is a szekéren. — Majd szólok Rézinek, hogy lásson el benneteket - mondtam. - Mi tároltunk elegendő sót. Egyszer már túléltünk egy háborút és tanultunk belőle. A becsei útról egy honvéd szakasz kanyarodott be az utcánkba, a katonák énekeltek. Azt énekelték, hogy „Söprik a pápai utcát”. Bágyadtan, lélek- telenül énekeltek, amikor közelebb értek, láttuk, hogy a vállukon puska helyett ásókat visznek. Egy cingár, szemüveges zászlós vezette őket. Dániel Ferenc kinyitotta a szemét, megnézte a honvédeket és azt mondta:— Nem tudjuk megvédeni magunkat. És ezek sem védenek meg bennünket. A szemüveges zászlós a házunk előtt megállította a szakaszt. 45
