Forrás, 1997 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1997 / 6. szám - Gion Nándor: Ez a nap a miénk (regény - VIII. rész)
sütéses vasárnap délutánokon mindenki hozott magának ülőalkalmatosságot az ablakaink alá, és még a legzajosabb időkben is kényelmesen és majdnem álmosan beszéltük át dolgainkat, a vasárnapi ebéd után a napsütést élveztük elsősorban, ezért jöttünk össze. Dániel Ferenc beleállt a fényességbe. A nap a feje fölött a szemünkbe sütött, az arcát alig láttuk, csak a kajla zsíros kalapját, és ő a kalap alól fakó hangon azt mondta:- Eddig két disznóig jutottam. Két disznót kezdtem hizlalni az idei télre. Leszúrtam mind a kettőt. Itt vannak a dunyhák alatt. Megmerevedve ültünk a székeken és a sámlikon, majdnem úgy, mint amikor egy tavaszi délutánon gömbvillám úszott be Török Adám tanyájára, és azt hiszem, mindenki nagyon rosszul érezte magát. A rossz érzésnek Rézi vetett véget. Talán megérezte, hogy furcsa dolgok történnek az utcán, kijött a házból, körülnézett, és egy szempillantás alatt megértett mindent. Ráförmedt Saroltára:- Befelé! A gyerekek leugráltak a szekérről, a keresztfiam is köztük volt, diószemű, barna hajú fiúcska, ő volt a legszebb az öt gyerek között. A hatodik gyereket, egy fekete hajú kislányt Dániel Sarolta a karjaiban tartotta. Rézi beparancsolta őket a házba. Dániel Ferenc a szekéren maradt, hangja továbbra is reménytelenül, üresen kongott. Hozzám beszélt:- Az egyik disznót magának hoztam. Előre adom a névnapi ajándékot. Az idén már nem tudok eljönni István napra.- Nektek nagyobb szükségetek lesz rá — mondtam. — Nálunk négy disznó hízik az ólban.- Kérem, fogadja el az ajándékot — mondta Dániel Ferenc, és olyan élettelenül ropogtatta a szavait, mint egy rozsdás daráló a kukoricaszemeket. — Maguk jók voltak hozzánk, és én már nem tudok eljönni István napra. Emlékezzenek meg rólunk is, ha majd ünnepelnek. Maguk szépen tudnak ünnepelni és énekelni. Emlékezzenek ránk is, amikor énekelnek.- Lépj már le arról az átkozott szekérről — mondtam ingerülten. - Hozzál magadnak egy széket a konyhából és ülj ide közénk. Melegítsd meg az arcodat és a lelkedet a napfényben. Dániel Ferenc leszállt a szekérről, és szinte könyörögve mondta:- Előbb vegyük le a disznót. Ajándékba hoztam. Intettem a két suhancnak.- Segítsetek nekik. Vigyétek a disznót az udvarba. Beney Antalék a szekérhez ugrottak, a dunyhák és a pokrócok alól egy leszúrt tarka disznót húztak elő, bevitték az udvarba. Dániel Ferenc is velük ment, aztán egy székkel jött vissza, leült mellénk, levette a kalapját, az arcát a nap felé fordította.- Rézi mákos kaláccsal eteti a gyerekekt — mondta. — Azok meg úgy zabáinak, mint a sáskák. A szekéren idefelé is állandóan ettek. Miért ilyen éhesek?- Félnek — mondta Szekszer Johák bácsi. - A gyerekek rengeteget esznek, ha megrémülnek. És nemcsak a gyerekek. Winkler Árpád kijött a kapun, kicsit zavartan toporgott előttünk, úgy nézett Dániel Ferencre, mint egy kísértetre, nem értette, hogy miért került közénk ez a furcsa és nagyon bánatos ember, hebegve megkérdezte tőlem: 44
