Forrás, 1997 (29. évfolyam, 1-12. szám)

1997 / 1. szám - Kőhegyi Mihály: Régészetről, honfoglalásról, magamról

kor és a honfoglalás tételt adja, akkor nem fog leégni" - feleltem nagy merészen. Nem szólt semmit. Másnap a kért tételt adta, nem húztam. Úgy kellett lelőni, any- nyira belemelegedtem.

Már év közben elkezdődött az egyetemi "beiskolázás". Mindenféle papírok kitöltése következett, melyben a fo és leglényegesebb kérdés, hogy az illető szülei milyen kategóriába tartoznak. Volt munkás, paraszt, értelmiségi és egyéb. Az értelmiségi származásúaknak nem sok esélyük volt a felvételire, az egyébbe tartozóknak szinte semmi. Pedig én ebbe soroltattam, lévén szüleim községi szolgák, ami egyikbe sem fért, tehát egyéb. Magyarázhattam én fűnek-fának, hogy egyszerű dolgozó emberek, sem gyáruk, sem nagybirtokuk nincs, ugyanis rájuk vonatkozott az egyéb megnevezés. Igyekeztem azoktól a régészektől, akikkel nyaranta dolgoztam, valamiféle támogató igazolást szerezni. Adták is jó szívvel, méltatlanul feldicsérve munkámat, személyemet, jórészt máig is ezeknek tulajdonítom felvételemet.

Következett az utolsó osztályfőnöki óra, amikor le kellett adni a felvételi kérelmeket. Osztályfőnököm névsor szerint szólított mindenkit. Hivatalos borítékot is adtak, és ezzel kellett kimenni a katedrához, ahol az adatok helyességét még egyszer ellenőrizte a tanár úr, aztán a kérvényt betette a borítékba. Ment minden simán, amíg hozzám nem ért. Nézegeti a lapot, egyszerre csak felordít: Kőhegyi! Miért nem töltötted ki a kívánt második helyet? (Két helyre lehetett jelentkezni.) Vidd vissza, írd be. Visszaballagtam a helyemre, és vártam az újbóli szólítást. Nézi a lapot, a második hely megint üres. - Mi ez? - kérdi. Osztályfőnök úr, én második helyen is régész akarok lenni. - Hülye vagy fiam, oda senkit sem vesznek fel. Ezzel fogta az egészet, és betette a borítékba. Júniusban jött a hivatalos papír, hogy ekkor és ekkor reggel 8 órára jelenjek meg a nemtudomhanyadik felvételi bizottság előtt. Pontosan ott voltam a megadott helyen, az ELTE Természettudományi Karán. Felmentem a lépcsőn, egy diáklány fogadott, elvette a stencilezett papírt, és megmondta, hogy a régészeket melyik szobában vizsgáztatják. Az irdatlan hosszú folyosón tömegével álltak a felvételizők. Sorban olvastam a neveket: magyar, történelem, angol, francia, délszláv stb., csak a régészet nincs. Végre a folyosó végén megtaláltam a kiírást. Itt jóval kevesebben várakoztak. Nézegettük, mustrálgattuk egymást, a közeliekkel megpróbáltam beszélgetni. Kérdi az egyik, hogyan sikerült a dolgozatom. - Miféle dolgozat? - Hát amit tegnap írtunk. - írtatok? Hogyan, minek? Kiderült, hogy a stencilezett szabvány-nyomtatvány bal felső sarkában egy utólag rányomott bélyegzővel tudatják, hogy a felvételi előtti napon dolgozatot kell írni, s csak azután mehetünk a felvételire. Kétségbeestem. Az enyémen nincs rajta ilyen pecsét - mondtam. (Rajta volt. Amikor visszakaptuk a papírt gondosan megnéztem. Halványan, alig olvashatóan, de rajta volt.) Na - gondoltam - én be is fejeztem a felvételimet, de azért étlen-szomjan várakoztam sötétedésig. Fogytak ajelöltek, már csak hárman maradtunk. Végre, csodák-csodájára az én nevemet hallom. Végtelen nyugalom szállt meg. (Ez életem hasonló nehéz helyzeteiben többször megismétlődött.) Beléptem. Szemben velem, hosszú asztalnál, egy csomó ember, az innenső oldalon egyetlen árva szék. Ebbe ültettek, akár a rabvallatásnál. Egy idősebb, szépnek jóindulattal sem mondható, de igen szívélyes, barátságos nő kérdezett. Azzal kezdte, hogy szakmai kérdése nincs, a csatolt ajánlásokból látja, hogy több ásatáson is részt vettem. - Parancsoljanak, intett a többiek felé. Ezek aztán bőven kérdeztek: Van-e rokonom külföldön, tartjuk-e vele a kapcsolatot, járok-e templomba, mik a szüleim? Csak úgy záporoztak a kérdések. Nem volt takargatni valóm, mindenre feleltem. A többiekhez képest meglepően gyorsan végeztek velem. Az elnök asszony azzal búcsúzott, hogy viszontlátásra szeptemberben. (Azóta tudom, hogy kiváló művészettörténészünk, Zádor Anna volt.) Hallottam, de nem mertem elhinni. Annál nagyobb volt az örömöm, amikor pár hét múlva megjött a felvételi papírom.

39