Forrás, 1997 (29. évfolyam, 1-12. szám)

1997 / 1. szám - Kőhegyi Mihály: Régészetről, honfoglalásról, magamról

foglalás koriak voltak. Életein első és majdnem utolsó ebből a korból származó sírjai. Az egyikben zablát, csatot, kengyelt, nyílhegyet, kovakövet és egy tegezt találtunk. Szabó György mindent gondosan lerajzolt, s közben magyarázott. Ittam a szavait. A sztyeppéi népek legfélelmetesebb fegyvere az íj volt. Az ezzel kilőtt nyilakat félte az ellenség, kalandozásaink során Európa országai sorra megismerkedtek vele. Évtizedeken át így imádkoztak: A magyarok nyilaitól ments meg Uram minket! Nyilat mi is csináltunk gyerekkorunkban, rendszerint nádból. A végére drótot tekertünk. A honfoglalók félelmetes fegyvere persze nem ilyen volt. Az íjról most ne szóljunk, maradjunk a nyilaknál. Vesszejük 60-70 cm hosszú fából volt. Az egyik végén ült a vasból készült nyílhegy. Ezt kis tüskével erősítették a vesszőbe igen óvatosan, mert különben megrepedt volna a fa. Másik végét hosszanti irányban bevágták, ide tollat húztak, mely a kívánt irányban tartotta a kilőtt vesszőt. (Hasonlóan működnek a bombák, szárnyas rakéták.) A magyaroknak volt a régészeti leletek tanúsága szerint a legváltozatosabb nyílkészletük. Alakjuk és méretük szerint voltak harcra és vadászatra szolgálók. A közeli célokra súlyos, nagy méretű, a távolabbiak- ra könnyebb nyílcsúcsokat használtak. A legelterjettebb a kétélű forma. A fűrészfogú szakállasokat nem lehetett kihúzni a sebből, legfeljebb a hússal együtt kitépni. Ezt a kegyetlen fajtát ritkán használták. Annál gyakrabban a fecskefarkúakat, melyeknek belül volt az éle. (A szénavágóhoz hasonlított kicsiben.) Ezekkel vízi szárnyasokra vadásztak. A tűhegyes nyilakat prémes állatok elejtésére használták, mert nem akartak nagy lyukat ütni a bundájukon. Nekem mindig olyan érzésem volt ezeket nézegetve, hogy ezeket a Kárpát-medencében azért gyártották nagyobb mennyiségben, mert a nyugati lovasság láncszemekből készült ingén vidáman átbújt. A vérten is könyebben áthatolt. A kardvágást felfogták a védőpáncélok, ezek átütésére is kiváló volt. Általában a magyarok csak kényszerből bocsájtkoztak közelharcba. A nyilakat tegezben tartották, méghozzá hegyükkel felfelé. Innen vette ki őket egyenként a harcos. A nyíl tartó tegez bőrből vagy nyírfakéregből készült, és meglehetősen törékeny volt. A lovon ritmikusan vágtató harcosnak minduntalan az oldalához vágódott. Meg kellett hát erősíteni. Ebből a célból a tegezt vas merevítő pálcákból álló vázra szegecselték. Az oldalpálca nyak alatti részén téglalap alakú függesztőfület alakítottak ki. A másik függesztőfület félkör vagy ovális alakú fenékpántból felfelé nyúló pálcikán találjuk. Az ezeken keresztülhúzott szíjon akasztotta fel a harcos a vállára az íjat. A fenékpántot apró szegekkel erősítették a fa tegezfenékhez. Mindez igen szépen látszik Szabó György rajzán. Mindebből kitűnik, hogy az ásató régésznek óriási a felelőssége, hiszen amit nem jegyzett fel, nem rajzolt le a helyszínen, az örökre elvész. Nem olyan, mint a történeti forrás, amit újra és újra elő lehet venni, netán az aktuális politikai szélirányoknak megfelelően értelmezni. (Nem akarom természetesen megbántani szakmájukat tisztességesen művelő történészeinket.) Ez volt az első személyes találkozásom a honfoglalókkal. A következő történet is - bár inkább áttételesen — velük kapcsolatos. Fentebb már említettem, hogy sok hányattatás után visszakerültem a III. Bélába, de annak B osztályába, amely a reál tárgyakat részesítette előnyben. Persze tanultunk magyart, történelmet is, de nem olyan hangsúlyosan. Történelemtanárunk - egy sovány, vékony ember - volt az igazgatóhelyettes, és egyúttal a pártösszekötő. Voltaképpen ő igazgatott. Bokros teendőiből kifolyólag gyakran késett az óráról, sőt az sem volt ritka, hogy más sürgős feladata miatt nem tartotta meg. Ilyenkor én meséltem az osztálynak olvasmányaimról, meg "régészkedéseimről". Elérkeztünk az érettségihez. Az A (humán) osztály került először sorra. Történelemből mekegtek-makogtak, egyszóval lebőgtek. Nem az ő hibájukból. A tanár úr dühöngött, szidta az egész osztályt. Mi dermedten hallgattunk. "Remélem ti nem hoztok szégyent a fejemre" - fordult a folyosón ácsorgó és hírekre leső Bősekhez. "Hát ha a tanár úr nekem a magyar ős38