Forrás, 1997 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1997 / 6. szám - Határ Győző: Ibolya
El is mentek, még aznap, hogy a főváros legelőkelőbb babakelengye- boltjában felhajtsák a legdrágább, külföldi védjegyűt: rózsaszín volt, kismamák kedvenc színe s ugyanolyan bojtos szalaggal átkötve. De hol a lényeg, ha nem találjuk? S tán azért nem tudunk megfeledkezni róla, mert már azt sem tudjuk, hol-merre keressük...?! Ám egy szép napon az is elkövetkezett: az időnek teljessége. A lényeglátás letaglózó pillanata. A Műemlék-Bizottság főépítésze, frissen borotválva és elhivatottságának tudatában, egy harmatos reggelen kiszállt Mercédeszéből - természetesen a Márnai-téren, amelyet időközben az írófejedelemről Málnai-körtérnek neveztek el, s ahol egykori palotája rejtőzött szemérmesen a helyreállítás magas palánkjai mögött. Aktatáskáját a hóna alatt szorongatva, Kázmér rákerült a kapura, belépett és ... mit is mondjunk, nincs „és” — akár be se lépett volna. A változás, amelyet tapasztalt, amilyen lényegbevágó, olyan kedvezőtlen volt: ama változások egyike, amely úgy fest, mintha mi sem változott volna. Sivatag fogadta, de erősen felállványozva; három hatalmas toronydaru s közülük egy sem mutatkozott be neki, az építésvezető, aki őt ismeretlenként fogadta és úgy is kezelte, nem rejtette véka alá, hogy a telken mi folyik. — „Telken”? Miféle „telken”...?! — Tizenkét lakótömb. Társas. Öt emelet, visszalépő terraszokkal, kilátással a parkra. Mire elkészül, őspagony lesz. Honnan tetszik, a sajtótól, melyik újság? — Kikérem magamnak! Micsoda pimaszéria ez, viccelődjön a macájával, ne velem. Építési naplót! Létszámjelentést! Időbe tellett, amíg előkerítették és tisztázták a tényállást. A tegnapi lényegről megfeledkezni gyerekjáték annak, akinek ebben gyakorlata van. Aki meggyőződésből és nemcsak nemzeti virtusból csinálja. Ma már más a lényeg, más a megfeledkeznivaló - tudja ezt a Műemlékvédelmi Bizottság is, aki elrendelte----— Mit nem merészel! Ki mer itt elrendelni valamit is, nélkülem: majd én megmutatom! - bőszült fel Sümeghy Kázmér, már amennyire lankadó erejéből futotta. Mert mire a Mátrai-Emlékbizottság székházához utat tört és az Adjudikátor színe elé került, öreg este lett. — Adjudikátor úr! A hátom mögött, egyre-másra! Mi folyik itt?! A Már- nai-palota helyreállításának kitüntető munkálatait nem nekem adjudikálta? — Foglaljon helyet nálunk, kávéval szolgálhatunk? — Térjünk a lényegre! — Hja kérem, a lényeg! Amilyen kétértelmű, olyan kétélű. — A Tárnai-palota...! — Pálmai, a nagy írófejedelem egyike azoknak, akik az „ismét mások” kategóriájába tartoznak. írófejedelemnek elég nagy ahhoz, hogy egymaga, írásainak eredetiségénél fogva gondját viselje a maga örökbecsének: emlékezete fennmarad, valamíg él iparkodó cívis, aki az iparosodás nyelvét beszéli — Hova tették a palota romjait? A falai, a pillérei: sehol! Elhordták, betemették, ráépítettek! A Tárnai-palotára, ami nemzeti kincs!... — Hogyan mondja? Málnai?/Márnai?/Tárnai?/Tarnai? A jópálfenéje tudja. Nem baszik egy öltést se, a hangyafaszányi nem sok, annyit se számít. Mi, a Málnai-Műemlékbizottság arra a belátásra jutottunk, hogy nem ő a lényeg. Hanem mi vagyunk a lényeg. Ha mi, a palota és a parkocska helyén luxusla6
